Amit a tudomány valójában mond a homoszexualitásról

Amit a tudomány valójában mond a homoszexualitásról

Dr. Tárkányi Ákos

Mottó:

„Bár végül már senki nem emlékezett rá, hogyan is alakult így, az elképzelhetetlen – fokozatosan – előbb elnézhetővé vált, aztán elfogadhatóvá, aztán törvényessé, végül helyeseltté.”

/Joni Eareckson Tada/

Absztrakt

A homoszexualitás nem genetikusan determinált, hanem leginkább pszichés tényezők alakítják ki, bár nem kizárt biológiai tényezők indirekt jelenléte sem.

Az amerikai pszichiátereknek a döntése arról, hogy „nem betegség”, az politikai terrorakciók hatására történt, nem pedig tudományos kutatási eredmények alapján. Vagyis nem volt ilyen tudományos döntés, ezért a tudomány szerint továbbra is betegség.

A homoszexuális párkapcsolat szükségszerűen biológiailag terméketlen, és valószínűleg jórészt ezért is a homoszexuálisok között gyakori a partnerváltogatás és a párkapcsolatok fölbomlása. Az ilyen életmód testileg is és mentálisan is súlyos károkat okozhat.

Ha egy homoszexuális azt hiszi, hogy ő erre a beállítottságra „determinálva van”, és „ő ilyen és nem is tud más lenni”, akkor benne ragad ennek a káros beállítódásnak és veszélyes életmódnak a csapdájában. Ezért fontos számára, hogy tudja az igazat: ez torz és veszélyes beállítódás, és nincs erre determinálva. Jó eséllyel van kiút.

A homoszexuálisok egy jelentős része spontán heteroszexuálissá válik életútja folyamán. Egyesek közülük könnyen, mások egyéni erőfeszítéssel, vagy külső segítőt – például terapeutát – is igénybe véve. Igaz, hogy amint az alkoholisták és a drogosok terápiája is csak az esetek egy részében teljesen sikeres, úgy a homoszexuálisok esetében is. Nagyjából egyharmad az, aki teljesen meggyógyul itt is, ott is. És amint egy gyógyult alkoholista is érezhet késztetést időnként a lerészegedésre a továbbiakban is, úgy egy gyógyult volt homoszexuális is arra, hogy visszatérjen ehhez az életmódhoz. De itt is, ott is általában képesek megállni a lábukon és normális életet élni. Érdemes a gyógyulásra, a tévedés csapdájából kitörésre törekedni – mert benne maradni nagyon nem érdemes.

A homoszexualitás nem biológiailag determinált, hanem leginkább pszichés tényezők alakítják ki

Nem a gének miatt alakul ki a homoszexualitás

2019-ben jelent meg a színvonalas és tekintélyes amerikai tudományos folyóirat, a Science cikke, amely bemutatta egy szokatlanul nagy mintán végzett genetikai kutatás eredményeit. Kutatók népes csoportjának tagjai működtek együtt ebben a munkában, több adatbázisból összesen közel félmillió ember genetikai adatait elemezve[1]. Ebben a tanulmányban három ország adatbankjaiból összesen mintegy félmillió ember adatait elemezték genetikai szempontból, a homoszexualitás esetleges magyarázó tényezőit kutatva. Nem találtak „homoszexuális gént”. Amint írták: „biztos, hogy nem létezik egyetlen genetikai determináló tényező (amire a médiában időnként, mint ‘a homoszexualitás génjére’ vagy ‘meleg-génre’ utalnak)”.

Sok esetben előfordult, hogy a DNS nem kódoló részében, tehát ahol nincsenek gének, és amit régebben a kutatók még „hulladék-DNS”-nek („junk-DNS”) neveztek, bizonyos DNS elemek egyes kis részletei (úgynevezett SNP-k) csekély összefüggést mutattak a homoszexuális viselkedéssel, de egyenként magyarázó hatás nélkül (vagyis elenyészően csekély egyenkénti „hatással”, már ha hatásról egyáltalán beszélni lehet, hiszen a DNS ezen részében nincsenek gének, amelyek az ember tulajdonságait meghatározhatják). Ezek tehát nem a DNS kódoló részében találhatók.

Az SNP (‘single nucleotide polymorphism’) lényegében azt jelenti, hogy “a normális bázissorrend a DNS egy pontján más (eltér a normálistól), ami nem kódoló területre esik, így tulajdonképpen normál variánsnak tekinthető, és csupán indikátor szerepe lehet a genom szintű összefüggések nagymintás kutatása (GWAS) vizsgálatokban”. Különböző matematikai módszerekkel végeztek számításokat (becsléseket), és ezek révén 8-25% jött ki az ilyen apró SNP eltérések arányára a homoszexuálisok között. Nem tudni, hogy a sok pici eltérés együtt miért van és hogy konkrétan hogyan hatnak – ha hatnak érdemben egyáltalán – az egyéni döntésekre (hogy azonos vagy ellenkező nemű szexuális partnert választ-e magának valaki).

Ugyanakkor volt egy ennél fontosabb mérési eredményük is, amit a „poligenikus pontszám” (‘polygenic score’) mutatott. Ez lényegében az, amit magyarul „hajlamnak” szokás mondani. Vagyis azt jelenti, hogy „egy konkrét egyén esetében a genetikai eltérések összhatása mennyiben határozza meg a hajlamát valamilyen egyéni vonás vagy viselkedés (‘trait’) kialakulására”. Az általuk kapott mérési eredmény szerint kevesebb, mint 1% volt ez a „poligenikus pontszám” érték a homoszexualitást illetően, ami azt jelenti, hogy kevesebb, mint 1%-ban determinálnak egy-egy embert ezen genetikai eltérések, más szóval genetikai alapon legfeljebb 1%-kal nagyobb az esély arra, hogy valaki homoszexuális lesz, mint arra, hogy nem. Vagyis a gének alapján lehetetlen megjósolni, hogy valaki az lesz-e, hiszen az 1% elenyészően csekély, nem determinál, még csak nem is igazán orientál. Vagy más szóval egy heteroszexuálisnak 0%-ban volt (genetikai alapú) hajlama erre, egy homoszexuálisnak 1%-ban – a homoszexuális viselkedéséhez vezető magyarázó tényezőket illetően a maradék 99%-ot tehát nem a genetikai eltérések alapján kell keresni.

Jóval erősebb kapcsolatot találtak a homoszexualitást illetően genetikai alapon pszichés tényezőkkel, mint genetikai alapon a szorosan vett testi, biológiai jellegűekkel. Úgy tűnik, hogy akik genetikai alapon hajlamosabbak például élménykereső viselkedésre vagy szerfüggőségre, azok körében az átlagosnál gyakoribb a homoszexualitás. A leszbikus nők között például főleg a bipoláris zavar (egy depresszió-fajta) és a marihuána használata volt korrelációban a homoszexuális viselkedéssel. A cikk még említi, hogy az SNP eltérések a szaglással kapcsolatos gének esetleges szerepét jelezhetik a homoszexualitást illetően, valamint a kopaszodáséval kapcsolatosak mutattak némi összefüggést ezzel, bár ezen összefüggések szerepe teljesen bizonytalan[2].

Más biológiai ok determinálna a homoszexualitásra? Nem.

A homoszexuális viselkedést mindössze 1%-ban jelzik előre az SNP (genetikai) eltérések/variációk, (a legfrissebb és egyszersmind a legjobb minőségű tudományos kutatás szerint), amint azt az imént bemutatott (2019-ben a Science folyóiratban megjelent, közel félmillió ember genetikai vizsgálatát összegző) kutatási eredmény bemutatta[3]. Tudományosan bizonyítottan tévedés tehát, hogy a homoszexualitás „genetikusan determinált”, hiszen 99%-ban nem genetikai oka van.

Fontos még megjegyezni, hogy „a gének miatt van a homoszexualitás” elmélete téves ugyan, amint ezt ez az imént bemutatott kutatási eredmény végül is egyértelműen bebizonyította – viszont létezik egy másik elmélet is, mely szerint nem a gének determinálnak a homoszexualitásra, hanem a magzatot az anyaméhben valamilyen zavar folytán érő visszás hormonhatások. Tehát ha nem is „ilyenek a génjeik”, azért akkor is „ilyennek születnek” eszerint a második elmélet szerint. Ez bizonyos kutatási eredmények alapján egyesek vélekedése[4].

Mi jöhet számításba az agyban, ami talán összefüggésbe hozható biológiai alapon az emberi nemi irányultságot illetően?

Elvben lehet három ilyen tényező, de ezek sem determinálhatnak „ellenállhatatlan erővel”, legfeljebb némileg hajlamosíthatnak. Az egyik éppen az, ami a genetikai kutatásból is kijött: elképzelhető, hogy egyes férfiakra a férfi feromonok (az állatoknál szexuális vonzalmat kiváltó illatanyagok) hatnak szexuálisan vonzóan (amik normális esetekben a nőkre hatnak kissé vonzóan). Viszont még ha ez esetleg így lenne is valakinél (akár genetikai okból, akár „az anyaméhben kapott visszás hormonhatás miatt”), akkor sem a szag az egyetlen szempont, ami alapján párt választ magának az ember. Sőt, a természetes testszagot éppenséggel manapság elnyomni szokás, úgyhogy még e téren is jóval nagyobbá vált a mesterséges illat szerepe, mint a természetesé. Így teljesen észszerűtlen föltevés lenne a „vonzó testszagot” bármiképpen „meghatározó” tényezőnek tekinteni bárkinek a párválasztását illetően[5] (ez alatt nem az egyszeri szexuális kapcsolatot, hanem a tartós párkapcsolat kialakítását értve).

Nem rovarok vagyunk, ahol a feromonok szerepe döntő lehet a pártalálásban, és nem egyetlen tényező alapján döntjük el, hogy kivel „feküdjünk össze” – kivéve, hogy sajnos lehet pár ember, aki annyira csak sodródik egyik szexuális kapcsolatból a másikba, hogy nála még ennek is lehet érdemi szerepe[6]. És talán valóban így alakul ki néhány embernél a homoszexuális kapcsolat, majd az erre „ráépülő” életmód – ez elképzelhető. De akkor is tévedne vagy hazudna, aki ilyen esetben azt mondaná, hogy „őt erre az agya determinálta”. Ez nem lenne igaz, hiszen tudatos, átgondolt és a felelős, helyes erkölcsi elveket követő, egészséges életet élve igenis el tudta volna kerülni ezt.

Egy másik lehetőség a dopamin nevű hormon hiánya az agyban. Ez a hormon váltja ki bennünk, a „hajrá, csináld, jó vagy ebben, megy ez neked” érzést. Állatkísérletekben azt tapasztalták, hogy dopaminhiányos hím patkányok elvesztették a nőstények iránti érdeklődésüket[7]. Lehetséges, hogy férfiaknál is van ilyen. Elképzelhető, hogy egy férfi valamiért dopaminhiányos, és ezért az első alkalmi szexuális kapcsolatnál azt veszi észre, hogy „nem izgatja fel” a női partnere. Aztán a másodiknál se. Végül levonja a következtetést, hogy „úgy látszik, engem nem érdekelnek a nők – biztos homoszexuális vagyok”. És akkor talán belemegy egy olyan kapcsolatba – és mivel egy homoszexuális férfinak megtetszik, ezért abban a kapcsolatban esetleg meg is marad.

Viszont az is lehet, hogy egy ilyen ember nem megy bele alkalmi szexuális kapcsolatokba, és meg akar egy nővel házasodni, aztán meg is teszi, és talál egy türelmes és kedves feleséget, akivel hamar tisztázzák, hogy „ő nem az a gyorsan felizguló típus”. De azért türelemmel, kedvességgel, figyelmességgel nagyon is jól boldogulhatnak egymással e téren is végső soron. Csak türelmet egy alkalmi nemi kapcsolatban talán kevésbé lehet találni – ezért, ha a dopaminhiánynak esetleg tényleg van ilyen szerepe, akkor az alkalmi nemi kapcsolatokban gondolkodók között nagyobb lehet a végül az ebből adódó szexuális kudarcok miatt homoszexuálissá válók aránya, mint a nem dopaminhiányos, de szintén partnerváltogató férfiak között.

Azonban ez a két tényező (a feromonok vagy a dopaminhiány szerepe) egyáltalán nem tudományosan bizonyított tényezők a homoszexualitás kialakulását illetően – itt inkább csak e cikk szerzője igyekezett elébe menni a biológiai alapú elképzeléseknek, hogy „tegyük föl, mégis van valamilyen biológiai alap”, és „akkor nézzük meg, hogy egyáltalán mi lehet az”.

Létezik még egy fontos nemi hormon, a tesztoszteron, amire „a férfiasság hormonaként” szoktak gondolni. Vajon ennek – vagy inkább a hiányának – nem lehet szerepe a homoszexualitás kialakulásában?

A férfiak és a nők szervezetében egyaránt termelődik ez a hormon, de a férfiak szervezetében jóval magasabb a szintje, mint a nőkében. A tesztoszteron hiánya okozhat férfiaknál biológiai alapú terméketlenséget – de az ilyen (amúgy ritka) hiány önmagában nem okoz biológiailag nőies jelleget. Ugyanakkor késleltetheti a tesztoszteron hiánya a nemi érést, és a felnőttek között a biológiailag férfias jelleget (legalábbis a tesztoszteronhiányban szenvedők egy részénél) „kevéssé markánssá” teheti.

A tesztoszteronnak valószínűleg jelentős szerepe van az emberi kapcsolatokban, bár ez a szerep még nem teljesen tisztázott[8]. Annyit lehet tudni, hogy a főnöki szerepben levő nőkben magasabb, mint a nem főnöki szerepben levő nőkben[9] és a „látványosan produkálni és a tömeget befolyásolni kívánó férfiakban” (futballisták, színészek) is magasabb, mint átlagosan a férfiakban[10]. A „határozott, vezető viselkedést” segítené elő?

Azt is tapasztalták, hogy pszichológiai tesztjátékokban a magasabb tesztoszteronszintűek hajlamosabbak voltak a büntetésre és a jutalmazásra is, mint az alacsonyabb tesztoszteronszintűek[11]  – de olyan módon, hogy az adott hierarchiában (diákoké) a magas tesztoszteron szintet mutatók körében a szociális hierarchiában alacsonyabb szinten levők inkább a jutalmazásra, a szintén magas tesztoszteronszintű, viszont a szociális hierarchiában magas szinten levők viszont a büntetésre az átlagosnál jobban voltak hajlamosak. A „megmutatom én, ki az úr a háznál” (illetve a „maximálisan igyekszem befolyásolni a társaimat”) gondolatot kifejező, erősítő hormon lenne ez?

Ugyanakkor az is kiderült, hogy egy munkahelynek a hierarchiájában alul levő férfiak között a magasabb tesztoszteronszintűek jobban igyekeztek „helyezkedni”, vagyis tudatosan együttműködni a főnökkel[12]. Ennek lehet olyan előnye, hogy aki ilyen módon előnybe kerül a csoportban, mint „a főnök jobbkeze”, abból lesz utóbb a következő főnök. A tesztoszteron tehát „a főnök és emberei” szociális elrendezés hormonja lenne, vagy a „helyezkedésé” vagy a „karrierizmusé”?

Annyi mindenesetre reálisan elképzelhető – legalábbis hipotézisként – hogy serdülő fiúk között az alacsonyabb tesztoszteronszintűek hátrányos helyzetbe kerülhetnek a fiú kortárscsoportjuk hierarchiájában. Hogy aztán az ilyen hiány mennyire gyakori, hogy lehet-e genetikai oka, vagy döntően csak szociális vagy pszichés oka, ezt igazából nem tudjuk még. Azt sem, hogy ha ilyen okból hátrányba kerülnek, akkor annak nincs-e az ilyen esetek egy részében olyan következménye, hogy a többi fiú („a főnök és emberei”) bántják, megalázzák őket, és többek között azt vágják a fejükhöz, hogy „te nem is vagy igazi fiú”. Ha néha így történik, akkor ennek persze lehet olyan hatása is, hogy az illető megpróbál férfiasabbnak mutatkozni, de olyan is, hogy ettől a sértéstől (‘bullying’) pszichésen sérül és maga is elhiszi, hogy „ő nem is igazi fiú”. És akkor ilyen esetben talán a tesztoszteronhiány egy kezdeti tényező lehet egy olyan folyamatban, amely az illető homoszexualitásához vezet – de nem, mint „meghatározó ok”, hanem csak, mint „enyhén hajlamosító tényező”, amely a vázolt módon sérülékenyebbé tette őt a helyes és egészséges és felelős nemi identitás kialakításának a szempontjából.

Elképzelhető, hogy a tesztoszteronnak a fiúk szervezetében való termelődése biológiai okból zavart szenved például azért, mert az édesanyjuk kismamaként valamilyen speciális környezeti ártalomnak volt kitéve[13]. Az is lehetséges, hogy a tesztoszteron hiánya miatt már gyermekkorban kicsit nehezebben illeszkedik be a gyermek a kortárs fiúcsoportba, és inkább a lányokkal játszik, mert velük „jobban kijön”. Ettől persze még nem determinált arra, hogy homo- vagy transzszexuálissá váljon tizen- vagy huszonéves korában. De a szülőknek szelíden és állandóan figyelniük kell arra, hogy tudatosan alakítsák a pozitív nemi identitását, például dicséretekkel, vagy a helyes, egészséges és felelős nemi szerepeknek a természetes hangnemben való elmagyarázásával. Ehhez hasonlóan a „nagyon fiús” lányokra is érdemes odafigyelni, nem korlátozással vagy erőltetéssel, hanem beszélgetésekkel arról, hogy miért természetes és jó dolog egy felnőtt nő számára a női biológiai szerep harmonikus megélése.

A ftalát nevű vegyi anyagok közül kettő meglehetősen erős ösztrogén hatással bír. A dietil-ftalát (DEP, DEHP) és a dibutil-ftalát (DBP) olyan hatással volt, hogy az ezeknek nagyobb mértékben kitett kismamáknak (akiknek a vizeletéből ezt ki lehetett mutatni) a későbbiekben óvodás korú (4-7 éves, tipikusan 5 éves) fiai feltűnően nagy arányban lettek lányos karakterűek és játszottak már ebben a korban inkább lányos játékokkal[14]. Ha volt valamilyen biokémiai közvetítő mechanizmus, az az alacsonyabb tesztoszteronszint lehetett, mert ez a hormon formálja, úgy tűnik, főként az egy adott csoportban való társas viselkedést (a csoport többi tagjaihoz való kapcsolódást). Tény, hogy ebben a vizsgálatban csak az eredetileg vizsgált személyek kevesebb, mint 50%-át érték el, és hogy viszonylag kicsi volt az esetszám. Hasznos lenne a kísérlet megismétlése vagy hasonló vizsgálat lefolytatása magasabb esetszámmal. Ugyanis nem kizárt, hogy bár statisztikailag szignifikáns volt az eredmény, mégis „csak a véletlen játéka” produkálta ezt. Ha mégis valós, akkor a „fiússágot” mint karaktert és identitást főként a kortárs fiúcsoport formálhatja, a „lányosságot” pedig főként a kortárs lánycsoport. Az eltérő tesztoszteronszint miatt lehet lényegesen eltérő a viselkedés a kétféle típusú csoportban.

Az említett kutatási eredmény tehát megerősítésre vár, főként a viszonylag kicsi esetszám miatt. Ha nem téves ez az eredmény, hanem a valóságot mutatja, akkor vajon lehetséges, hogy a ma homoszexuálisként élő fiatalok között van néhány, akinél a homoszexualitás kialakulásában volt szerepe annak, hogy az édesanyja jelentős mértékű ftalát szennyezésnek volt kitéve kismamaként? Igen, lehetséges. És ha ez így volt, akkor ez nem volt ellenállhatatlan erővel determináló tényező az adott gyermekek számára a homoszexualitás kialakulását illetően? Nem, nem volt az. De segíthetett volna a hibás, torz pszichés fejlődés elkerülésében, ha az adott gyermeknek a szülei felfigyelnek a furcsa karakterére és lassan, figyelmesen fölkészítik őt arra, hogy neki „ilyen módon”, ezzel a pszichés adottsággal (egy átlagosnál szelídebb, „lágyabb” pszichés karakterrel) kell majd megélnie a fiú és a férfi szerepét. Természetesen pszichológus is segíthet ebben – csak nem olyan, aki azonnal úgy reagál, hogy félrevezeti a kisgyereket és a homoszexualitás vagy a transzszexualitás felé orientálja őt. Ugyanis manapság már vigyázni kell a pszichológus megválasztásával.

Elképzelhető tehát az, hogy talán részben genetikai vagy hormonális okból egy fiúnak nem igazán „fiús” a karaktere, akár kinézetre, akár a mentalitás szempontjából. Hogy ha ilyen helyzet adódik, akkor ennek a tesztoszteron vagy a dopamin hiánya lenne-e az oka, vagy valamely más, extrém ritka genetikai rendellenesség? Akármi is legyen az ok, mindenki tudja, hogy a „férfiasság”, ahogyan a „nőiesség” is többféle ismérvből áll össze számunkra (mint fogalom), és ezen ismérvek (például félénkség, határozottság, érzékenység, vagy éppen a testalkat, izmosság) mindegyike egy-egy skálát alkot. Mindenkit el lehet helyezni ezeken a skálákon (például egy-egy teszt alapján), és lehet spekulatívan kijelenteni, hogy XY ilyen vagy olyan szempontból ilyen mértékben „férfias”, vagy „nőies”. Mindenesetre, ha egy fiú a kortárcsoportjába tartozó többi fiú szemében nem eléggé „férfias”, akkor előfordulhat, amint arról már volt fent szó, hogy ezért aztán csúfolják, bántják, megalázzák, kiközösítik más fiúk (például az osztályában), mondván, hogy „te nem is vagy igazi fiú” és „te homokos vagy”. Addig-addig, hogy végül szegény tényleg elhiszi, bebeszéli már magának is ezt. És akkor vagy már meg se próbálja lányokkal, vagy csak olyan félénken és esetlenül, hogy emiatt éri kudarc. Vagy ennyire azért közvetlenül nem törik le lelkileg, csak pechje van az első egy vagy két ellenkező nemű partnerrel, és akkor már inkább nem is próbálkozik többel, levonva a keserű (és hamis) tanulságot, hogy „bizony, igaza volt a fiúknak, úgy látszik, nekem nem valók a nők”[15].

Mindenesetre a kutatók annyit már évtizedekkel ezelőtt is tudtak, hogy „az emberekben a hormonok csak színészek egy színpadon, és társadalmi tényezők determinálják azt, hogy játszanak-e valamilyen szerepet egy adott esetben, és ha igen, akkor mikor milyent”[16]. Megjegyzendő, hogy „társadalmi tényezőt” viszont az embernek a saját értékei és ezeknek megfelelően hozott döntései is jelentenek. Nem mi vagyunk a hormonaink szolgái vagy eszközei, hanem azok a mieink. Legalábbis azok számára, akik erkölcsi értékek mentén, tudatosan alakítják a viselkedésüket, nem pedig „primitív ösztönlényként” élnek. A génjeink csak az alapot, az idegrendszerünknek a felépítését, a „hardvert” határozzák meg, de hogy mit gondoljunk vagy tegyünk, tehát a gondolatainkat, a „szoftvert”, azt nem. Nem születnek velünk a jövendő élményeink, következtetéseink, döntéseink – a szexualitás terén sem. Nincs előre leírva a DNS-ünkben, sem az agysejtjeinkben, hogy kivel fogunk találkozni és akkor miket mondunk majd egymásnak.

Ami az agykutatások néhány fontosabb, ide illő eredményét illeti, például azt találták egy vizsgálatban, hogy az agynak egy INAH3 nevű piciny része, amelynek hormonok termeléséhez van köze, az a férfiakra jellemzőnél átlagosan kisebb a homoszexuális férfiak között. Ez utóbbi esetekben ugyanannyi idegsejtjük van, mint normál esetben, csak sűrűbben helyezkednek el az idegrostok (Byne 2000). Nem világos, hogy ez a homoszexuális életmódnak az agyra gyakorolt hatása lenne, vagy a neuroendokrin rendszer abnormális működésének a jele. Megjegyzendő, hogy az idegrostok sűrűbb elhelyezkedése talán lehet az intenzívebb használatuk következménye, hiszen az agy plasztikus: a működése visszahat a struktúrájára (Doidge 2018). Ez érv lehet amellett, hogy talán a homoszexuális beállítódás és életmód befolyásolta az agy ezen részének alakulását. Hasonlóképpen lehet a homoszexuális életmódnak, illetve sajátos párkapcsolati szerepeknek az eredménye[17] az a tapasztalat, hogy míg a nők agya szimmetrikusabb jellegű, mint a férfiaké, a homoszexuális férfiak agya e téren inkább a nőkére, mint a heteroszexuális férfiakéra hasonlított, a leszbikus nőké viszont ebben a vonatkozásban inkább a férfiakéra (Savic 2008). Az agy szürkeállományát vizsgálva pedig azt tapasztalták, hogy mind a homoszexuális férfiaknál, mind a leszbikus nőknél a putamen nevű agyrész (a stria nevű agyterület része) rendre nagyobb volt, mint a heteroszexuálisoknál (Votinov 2021). A putamen a tanulás, a jutalmazás és az addikciók kialakulásában játszik szerepet[18] (Wang 2020, Ghandili 2022).

Született olyan feltételezés, hogy „a homoszexuálisok azért azok, mert olyan az agyuk”. Ugyanakkor ez a feltevés nem kínált semmilyen észszerű közvetítő mechanizmust a biológiai alap és a megtörténő döntések közé. A hormonok – és közülük talán különösen a tesztoszteron – esetleg kínálhat ilyent, a fent fölvázolt szociális és pszichés közvetítő mechanizmusokon keresztül.

Milyen pszichés vagy szociális okai lehetnek a homoszexualitásnak?

Normál, egészséges magzati fejlődés esetén a (születéstől kezdve adott) biológiai alapnak nincs szerepe a homoszexualitás kialakulásában. Genetikai torzulások vagy méhen belüli kémiai ártalom esetén elképzelhető bizonyos hormonok, főként a tesztoszteron eltorzult arányának a gyermek személyiségfejlődését bizonyos fokig problémásan érintő szerepe.

Az eddigiek alapján kimondható, hogy – normál, egészséges fejlődés esetén – nem ismeretes olyan biológiai ok, ami valakit arra kényszerítene, hogy konkrét döntéseket hozzon – például akár a szexualitása terén. Sőt, – normál, egészséges fejlődés esetén – nem is reális és észszerű ilyesmit föltételezni, ezért a homoszexuális beállítódásnak – logikusan – általában szociális, pszichés, kulturális okok állnak a hátterében.

Az előző részben már kezdtünk áttérni a „nem biológiai alapon kialakuló homoszexualitás” példáinak a területére, hiszen egy fiú lehet „szimplán” pszichés tényezők miatt is „nem eléggé férfias” az ő fiú kortárscsoportja tagjainak a szemében. Ugyanígy előfordulhat ilyenkor is, hogy megalázzák, kiközösítik, ezért aztán elbizonytalanodik a nemi identitásában, végül pedig el is veszíti azt.

És persze itt, a „tisztán pszichés alapon” kialakuló homoszexualitás példáit illetően aztán lehet sokféle ok. Ezek közül egyesek bizonyítottak, mások csak hipotetikusak (józan ésszel meggondolva fölvetődő, valószínű lehetőségek, amiket érdemes lenne kutatni).

Eddigi legjobb minőségű tudományos ismereteink alapján tehát nem genetikusan determinált a homoszexualitás, de ezen ismeret birtokában is fölvethető hipotézisként, hogy „akkor is valamilyen ellenállhatatlan és lényegében befolyásolhatatlan tényező miatt alakulhatott ki minden homoszexuálisnak ez a beállítottsága”. Mivel ritkán gondolkozunk el arról, hogy hogyan is alakul ki az egyes emberben a szexualitással kapcsolatos felfogás, meg hogyan történnek az ilyen döntéseink, ezért viszonylag könnyen előfordulhat egy olyan elképzelés, hogy a nemi orientáció kialakulása – főként ha az homoszexuális – valami „átláthatatlan és elképzelhetetlen, tudományosan megismerhetetlen titok”.

Milyen hipotetikus – és reálisnak, plauzibilisnek tűnő – okokat vehetünk számításba, amelyek szociális körülmények, pszichés tényezők vagy egyéni döntések folytán homoszexuális nemi orientáció kialakulásához vezethetnek?

Ok lehet valakinél a homoszexualitás kialakulása mögött egyszerűen a serdülőkor lázas, zavaros, szexualitástól túlfűtött korszakában a kíváncsiság, hogy „milyen lehet egy azonos nemű párral” – és aztán történetesen az a személy éppen annyira „bejön neki”, hogy már meg is marad egy ilyen kapcsolatban[19].

Vagy ok lehet az, hogy a vele azonos nemű szülője érzelmileg távoli volt a számára, aki nem (eleget) vagy nem (elég) jól foglalkozott vele, és így nem igazán volt azonos nemű példakép a számára, akivel szerepmodellként azonosulhatott volna. Ennek a tényezőnek a szerepére utal az a kutatási eredmény[20], amely szerint gyakoribb volt a homoszexuálisok között az átlagnál az, hogy az egyik szülője gyermekkorában hiányzott az életéből válás, árvaság vagy a szülő börtönbüntetése miatt. A leszbikusok gyermekkorában pedig jellemző a rossz kapcsolat mindkét szülővel, de főleg az apával[21].

Lehet, hogy a szülőkkel való kapcsolat valamilyen zavara, torzulása kavarja meg a nemi identitást és vonzalmat. Dr. Michelle Cretella amerikai orvosnő elbeszélt egy általa ismert esetet, amikor egy kisfiúnak sérült lánytestvére született, akivel nagyon sokat kellett foglalkoznia a szülőknek[22]. A kisfiú, tévesen, azt hitte, hogy a lány mivolta miatt foglalkoznak a húgával jóval többet, mint vele.

Ezért úgy próbált a kislánnyal versengeni a szülők figyelméért, hogy maga is próbált minél inkább lányosan viselkedni – például inkább babákkal játszott kisautók helyett. Dr. Cretella orvosként a kisgyermeket beutalta egy pszichológushoz. Annak egy terápiás foglalkozásán tisztázódott aztán a kisfiú és a szülei számára is ez a félreértés, és a pszichológustól kapott jó tanács nyomán sikerült rendbe hozni mindent.

Nem egyszer az apa távoli a gyermekei számára, és ha emiatt egy kisfiú tartósan az anyja női identitásával kezd érzelmileg azonosulni, akkor ezt túlzásokba viheti és nem biztos, hogy történik még fiatal korában valami olyan esemény, amely a férfias irányba való „lelki visszaváltást” biztosítaná számára.

A férfi identitás gyengesége már akkor is kialakulhat egy gyermek fejlődése folyamán, ha az apát rendkívüli mértékben leköti a munkája, és emiatt nem marad ideje a gyermekeire. A kisfiú számára vonzó hős lehet az apja, a kislány számára az anyja – ha jelen van a számára, szeretettel és az idejével[23].

Vannak rosszabb esetek – amikor az apa valamilyen szenvedélybetegség rabja (Dean Bailey esete példa erre[24]). De elveszítheti az apját egy gyermek árvaként vagy „válási árvaként” is[25].

Vagy az is lehet, hogy valaki gyermekkorában elfantáziálgatott erről-arról, például azonos nemű partnerről is, és mivel a szüleivel soha nem beszélgettek a szexualitásról (legalábbis normálisan és érdemben – ami sajnos gyakori), ez a fantáziakép valahogy úgy megmaradt benne – és végül elhitte saját magának, hogy „ő akkor már, úgy látszik, ilyen”.

Vagy valaki csak „el se tudja képzelni, hogy ő hogyan birkózna meg azzal a bonyolult pszichés és szociális kihívással, amit egy ellenkező nemű partnerrel való kapcsolat sikeres kialakítása jelentene” – a szüleinek meg eszébe sem jut, hogy ez a gyermekük számára nagy probléma lehet, mert sosem beszélgettek (jól) erről. Emiatt is juthat arra a következtetésre egy gyermek, hogy „nem, ez nekem nem fog menni”, úgyhogy „sajnos, én más vagyok, nem igazi fiú/lány”. „Én mindig is tudtam, hogy én más vagyok” – jelentik ki egyes fiatalok a homoszexuális beállítódásukról vagy transzszexuális identitásukról, és aztán ezt az állítást szívesen idézgetik politikai aktivisták a médiában, az interneten. Bár az az illető már maga sem emlékszik, hogy mikor gondolt erre először vagy hogy hogyan is jutott erre a következtetésre – de valamikor igenis gondolt rá először, ez valahogyan kialakult benne. És aztán erre felbiztatva korunk bizonyos politikai mozgalmai által „előbújik” a szüleinek 16 évesen, mondván, hogy „csak most meri bevallani, amit mindig is tudott” – bár addigra már föl se merülne benne, hogy például homoszexuális, ha a szüleivel 5-10 évvel korábban, még gyerekként szelíden és értelmesen elbeszélgetett volna a szexualitásról, párkapcsolatokról, nemi szerepekről, talán többször is.

Több tudományos publikáció is arra mutat, hogy azonos nemű felnőttek részéről elszenvedett gyermekkori szexuális visszaélés, bántalmazás, vagy serdülőkorban átélt ilyen jellegű csábítás is lehet oka homoszexuális beállítottság kialakulásának. Ugyanis egy kutatásban[26] 150 nagykorú homoszexuális férfi 69 százalékának volt már 21 éves kora óta kiskorú szexuális partnere, 45 százalékuknak legalább hat ilyen partnere. A fiúgyermeket molesztálók 86 százaléka homoszexuális vagy biszexuális beállítottságúnak vallotta magát egy másik vizsgálatban[27]. Maguk a homoszexuálisok pedig gyakran éppen ilyen molesztálás hatására válhatnak azzá – ugyanis a megkérdezett homoszexuális férfiak 37 százaléka állította, hogy gyermek- vagy serdülőkorában szexuális visszaélés áldozata volt és ezek 94 százaléka férfi elkövető részéről[28]. Szoros és kölcsönös kapcsolat van e kutatási eredmények szerint a homoszexualitás és a pedofília (pederasztia) között.

Lehet, hogy valamilyen, a családban felbukkanó azonos neműtől származó szexuális cselekmény okoz elferdülést (például idősebb azonos nemű testvér, azonos nemű szülő vagy más azonos nemű rokon vagy ismerős kezdeményez nemi kapcsolatot a kisgyermekkel). Richard Cohen amerikai terapeuta ilyen szexuális visszaélést szenvedett el kisgyerekként egy rokontól – emiatt lett később homoszexuális, de felnőttként sikerült ebből kigyógyulnia, majd normális, heteroszexuális házasságban élte le élete nagyobbik felét. (Coming Out Straight /Bújj elő normálisként/ című és Alfie’s home /Alfie otthona/ című könyveiben írt ezekről a negatív tapasztalatairól.)

Nemcsak a családban fordulhat ilyen elő, hanem haverok, osztálytársak vagy pedagógusok[29] is lehetnek ilyen hatással.

Dean Bailey esete példa erre is[30]. Őt 10 éves kora körül egy fiú osztálytársa csábította titokban rosszra és indította el lelkileg a lejtőn. (A gyermekek világa nem feltétlenül ártatlan, a serdülőké még kevésbé – ezért nagy érték egy gyermek számára az, ha hozzászokik ahhoz, hogy minden problémáját, élményét megbeszélheti, megoszthatja a szüleivel és nem kell titkolnia előlük semmit.)

A homoszexuális szülők által való nevelés is számít ilyen szempontból. Ugyanis gyermekelhelyezési perek homoszexuális és heteroszexuális ügyfeleit hasonlította össze egy vizsgálat, amelynek eredménye szerint a homoszexuális ügyfelek esetében jóval gyakoribb volt a gyermekbántalmazás és a gyermekek homoszexuális orientációja[31]. Leszbikus szülők gyermekeit vizsgálva pedig jóval gyakoribb volt köztük a bizonytalan nemi identitású[32]. Hogy milyen érzés ilyen gyermekként felnőni és milyen konkrét problémákkal találja szembe magát a neveltetéséből következően valaki ilyenkor, és milyen külső, pszichés és szociális tényezők vezethetnek ilyenkor végül esetleg homoszexuális életmódhoz, azt jól bemutatja Robert Oscar Lopez önéletrajzi vonatkozású cikke[33].

Az is valószínűnek tűnik, hogy lányoknál mindezen tényezők mellett valamilyen, a férfi partnertől vagy partnerektől elszenvedett agresszió miatt „neki elege lett a férfiakból” – vagy pedig, azért, mert már gyermekkorában a brutális alkoholista apja rendszeresen verte az édesanyját is, meg őt is. (Magyarországon az elmúlt fél évszázadban a felnőtt férfiaknak 10-15%-a alkoholista volt.) Mindezen, sajnos már „jól ismert” negatív tényezőkhöz jöhetett az utóbbi 1-2 évtizedben még az is, hogy az internetes pornó „szexuális felvilágosítás” címén és ürügyén elterjedt szociális és pszichés tényezővé vált, főleg a fiatalabb korosztály körében. Ott pedig jellemző, gyakori téma a férfiak részéről nőkkel szemben való visszaélés bemutatása „szexként”, vagy a kifejezett szadomazochizmus. A szerző nem ismer ezzel kapcsolatos kutatási eredményeket, de elképzelhető, hogy ezek miatt egyre gyakoribbá válik a fiatal férfiak körében a fiatal nőkkel szemben való szexuális visszaélés vagy durvaság. Így a fiatal nőknél érthetően alakulhat ki a férfiakkal való szexuális kapcsolattól való félelem vagy viszolygás.

Amerikai feketék szegénygettóiban, ahol tömegével maradnak magukra nők egy vagy két gyerekkel, vagy azért, mert a férjük (illetve legtöbbször csak élettársuk) cserben hagyta őket és lelépett vagy mert börtönbe került, ott időnként talán csak azért állnak össze párként magukra maradt kisgyermekes anyák vagy magányos nők, mert így valahogy elvergődnek együtt anyagilag – és akkor már közülük egyes párok még azt is bebeszélik maguknak, hogy „a szex is jobb így, mint azokkal a durva férfiakkal”.

Fontos lenne a homoszexualitás kialakulásának pszichés és szociális okait tudományosan többet kutatni. Sajnos mára az terjedt el, hogy: „mivel a homoszexualitás genetikusan determinált természetes állapot” (ami, mint láttuk, nem igaz), így „az nem pszichés betegség és nem is lehet az”, ezért nemigen adnak pénzt a kialakulásának a kutatására. (Néhány éve megalakult a magyar pszichológusok körében is egy hivatalos homoszexualista[34] lobby, amely az általa lefordíttatott és kiadatott amerikai brosúrában már terjeszti is azt a felfogást, hogy „jobb nem foglalkozni azzal, hogy hogyan alakul ki a homoszexualitás”[35]. Az szerintük a „szakma”, a „tudomány” álláspontja, hogy „jobb nem tudni”…) Pedig, amint e cikk elején, az ismertetett tanulmány (Ganna és mások, 2019) eredményei alapján láthattuk, lényegében nincsen a homoszexualitás kialakulása mögött genetikusan determináló tényező – viszont pszichés és szociális tényezők bőségesen kínálkoznak.

Hogyan lett a „tudomány” szerint „nem betegség” a homoszexualitás?

1969-ben kezdődött el egy új és veszélyes politikai világmozgalom története a Stonewall Riot (Stonewall Zavargás) nevű eseménnyel. A maffia által működtetett Stonewall nevű New York-i bár homoszexuális és transzvesztita vendégei összecsaptak a rendőrökkel. Nagyon sokan voltak, a dulakodás órákig tartott, majd a következő napokon megismétlődött. Pár nap múlva többen létrehozták az agresszív és szélsőbalos jellegű Homoszexuális Felszabadítási Front (“Gay Liberation Front”) nevű mozgalmat. Később más neveken, többféle társaság keretében folytatódott ugyanaz a mozgalom és tevékenység: jól szervezett és nagyon agresszív megfélemlítő akciók (amiket „zap”-nek, azaz „kiütés”-nek neveztek) politikusok, pszichiáterek és keresztény szervezetek ellen[36].

1970. májusában egy ilyen akció keretében rátörtek az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) konferenciájára, ahol magukból kikelve, vádlóan ordítoztak a pszichiáterekkel, majd 1971-ben hasonlóképpen. Amint Ronald Bayer pszichiáter és a homoszexuálisok jogainak aktivistája írja, a homoszexuális jogi aktivisták által szervezett specifikus tüntetések 1970-ben kezdődtek az Amerikai Pszichiátriai Egyesület (APA) ellen, amikor a szervezet a közgyűlését tartotta San Franciscóban. Az aktivisták többször félbeszakították a konferenciát, belevágva a felszólalók beszédébe, üvöltözve és gúnyolódva a pszichiáterekkel, akik pszichés rendellenességnek tekintették a homoszexualitást. Amikor a homoszexualitás-kutató Irving Bieber referált az APA 1970-es kongresszusán, egy titokban bejutott homoszexuális aktivista félbeszakította és szidalmazta a professzort. 1971-ben Frank Kameny homoszexuális jogi aktivista együttműködött a Homoszexuális Felszabadítási Front csapatával az APA közgyűlése elleni tüntetésben. Az 1971-es konferencián Kameny megragadta a mikrofont és azt ordította bele, hogy „a pszichiátria a megtestesült ellenség, a pszichiátria szakadatlan háborút vív a kiirtásunkért! Ezt hadüzenetnek vehetitek!”.

1972-re erőszakoskodással elérték, hogy meghívják egy előadójukat az újabb hasonló összejövetelre. 1973-ra sikerült megfélemlíteniük az amerikai pszichiáterek elitjét, akik „nem kértek többet” ezekből az akciókból, és 1973-ban az erőszakos politikai nyomás hatására az APA megszavazta, hogy „a homoszexualitás nem betegség”[37].

Ennek a közvetlen előkészítése úgy történt, hogy a homoszexuális lobbi kiharcolta, hogy meghallgassa őket a diagnózislista felülvizsgálatáért felelős bizottság, amiben egy homoszexualitás-szakértő sem ült. Míg más esetben ilyen kérdésről hosszú ideig tartó, széles körű szakmai vita folyik, ez esetben egy tollvonással törölték a diagnózislistáról a homoszexualitást.

1978-ban egy kérdőívet küldtek körbe az APA tagjainak, amire öt évvel a homoszexualitásnak a diagnózislistáról való törlése után is a kitöltők 68 százaléka azt válaszolta, hogy továbbra is emocionális zavarnak tartja a homoszexualitást. Mind a mai napig sok pszichiáter a homoszexualitást a gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzus következményének tartja. A homoszexualitás genetikus hátterét a legutóbbi tudományos eredmények nem igazolták. A heteroszexualitáshoz való visszatérés tehát lehetséges a homoszexuálisok számára. Ezt egyszerűen az bizonyítja, hogy rengeteg példa van rá, és a pszichiáterek a mai napig foglalkoznak is ilyen terápiával.

Szó sincs róla tehát, hogy tudományos felfedezések hatására döntöttek volna így az APA részéről. A militáns politikai akciók terrorja hatására, a pszichiáterek „elfogadták”, hogy a homoszexualitás nem is betegség. Az ENSZ részéről a WHO az Amerikai Pszichiátriai Társaság példáját követte, amikor később kivette a betegségek listájáról (BNO) a homoszexualitást. (Főként a WHO-nak ez utóbbi, nem tudományos, hanem politikai döntésére szoktak utalni azok, akik – hamisan – azt állítják, hogy „a homoszexualitás a tudomány szerint nem betegség”.)

A New York Times egy 1973-as cikkében az APA akkori döntéséről szóló interjút készített két, e kérdésben ellentétes véleményt valló pszichiáterrel[38]. Dr. Spitzer védelmezte a döntést, hangoztatva, hogy „nem az történt, hogy vad forradalmárok vették át az APA irányítását[39]”. És ugyanakkor árulkodó módon megjegyezte, hogy „a homoszexuálisok nem akarták betegnek tekinteni magukat” és „ha a voyeurök (kukkolók) elég erőszakosan lobbiznának, akkor ők is elérhetnék, hogy alaposan elgondolkozzanak a pszichiáterek arról, hogy pszichés betegség-e a voyeurködés” (a ”kukkolás”)[40]. Mindemellett azzal nyugtatta vitapartnerét, Dr. Biebert (meg az olvasókat), hogy ők nem azt állították, hogy a homoszexualitás normális, csak azt, hogy “nem betegség”.

Bizonyára „túl sok” lett volna mind a pszichiáterek szakmai közvéleményének, mind általában az amerikai társadalomnak az egyetlen lépésben normálissá nyilvánítás. Ez utóbbi mára végül gyakorlatilag megtörtént, több későbbi, ugyanebbe az irányba vezető testületi döntés révén – ez az 1973-as döntés csak a kezdet volt. Így ilyen szempontból álságos volt Dr. Spitzer részéről a „nyugtatgatás”, hiszen az a döntés, hogy a homoszexualitás „nem betegség” valóban a teljes normálissá nyilvánítást készítette elő[41].

A sors iróniája, hogy később éppen maga Dr. Spitzer azon ideológussá átvedlett pszichiáterek áldozata lett, akiket 1973-ig részben ő maga vezetett és itt, ebben az interjúban „jó elvtársként” védelmezett. Ugyanis mégis maradt benne azután annyi tudósi becsületesség, hogy utóbb elkezdje vizsgálni, hogy „egyes esetekben” talán mégis betegség lehet a homoszexualitás, amely olyankor akár gyógyítható is. Hamarosan részletesen kitérünk erre, de előbb érdemes szemügyre venni egy, az 1973-as manipulált döntéshez ürügyként használt „tudományos” érvet.

Egy Evelyn Hooker nevű pszichológusnő[42] egy kutatása során teszteket készített egyfelől pszichológiailag egészséges (semmilyen mentális panaszról nem beszámoló) heteroszexuálisok egy csoportjával és másfelől hasonlóképpen egészséges homoszexuálisok egy csoportjával. A két csoport teszteredményeiben nem talált érdemi átlagos eltérést. Ebből levonta azt a következtetést, hogy ha a homoszexuálisoknak nincs más pszichés problémájuk, mint a homoszexualitás, akkor pszichésen nem betegek. Csakhogy számos kutatási eredmény alapján ismert az a tény, hogy a pszichés betegségek sokkal gyakoribbak a homoszexuálisok között, mint a népesség átlagában. Ezért Hooker ebben a kutatásban „kimazsolázta” a mentálisan egészséges homoszexuálisokat a tipikusan pszichésen beteg populációból, majd úgy tett, mintha ők valóban reprezentálnák a homoszexuális populációt. Vagyis csalt. Ez a csalással kapott hamis eredmény elméleti igazolásként szolgált később az Amerikai Pszichiátriai Társaság döntéséhez arról, hogy „a homoszexualitás nem betegség”[43] – annak a döntésnek, amelyet a homoszexuális mozgalmárok politikai terrorral csikartak ki (amint arról föntebb már volt szó).

Természetesen fölmerül a kérdés, hogy a homoszexuálisok körében igen gyakori pszichés problémák magának a homoszexualitásnak köszönhetők-e. Nos, amint arról már volt szó, a homoszexuális párkapcsolatok jellemzően igen instabilak, bomlékonyak és a homoszexuálisok között jellemző a szexuális hűtlenség és a partnerváltogatás[44].

Ez gyakran pszichés sérülésekhez, a biztonságérzet hiányához vezet náluk, természetesen: ami jó magyarázatul szolgál arra, hogy a körükben jóval magasabb az átlagosnál a szenvedélybetegek és az öngyilkosságot megkísérlők aránya. Igaz, ez utóbbiakat magyarázhatja emellett még a nemi betegségeknek és az AIDS-nek a közöttük az átlagosnál szintén jóval nagyobb aránya is. Ezen kívül, amint arról már volt szó, a körükben az átlagosnál nagyobb a felbomlott családból származóknak és a gyermekkori szexuális bántalmazást elszenvedetteknek az aránya[45] – ezek a tényezők pedig szintén nem szoktak jót tenni a mentális egészségnek.

A párkapcsolataik jellemző labilitása pedig logikusan következik abból, hogy ha még a heteroszexuális pároknál is eléggé labilissá váltak a párkapcsolatok[46] (főként a terjedő individualizmus miatt), ahol pedig a biológiailag közös gyermek léte fontos összekötő kapocs (ami felelős viselkedésre ösztönözhet), akkor a homoszexuálisoknál, ahol még ez is hiányzik (mert nem lehet ilyen gyermek, és félrelépés esetén külső kapcsolatból sem foganhat), ott még mennyivel labilisabbak, kevésbé komolyan vettek lesznek a párkapcsolatok.

Egy tizenéves homoszexuálisokat vizsgáló tanulmány szerint közöttük kilencszer olyan gyakori volt az alkohol, tizenkilencszer olyan gyakori a kokain rendszeres fogyasztása és másfélszer olyan gyakori az öngyilkossági kísérlet, mint a magukat nem homoszexuálisnak valló fiatalok között[47]. „Sok adat támasztja alá azt, hogy a homoszexuális nők és férfiak inkább élnek vissza alkohollal és kábítószerekkel. Míg a heteroszexuálisok körében a korral csökken a tudatmódosító szerek fogyasztása, a homoszexuálisok nagyobb valószínűséggel használják tovább e szereket, még 30, vagy akár 40 éves koruk után is. A drogokkal és az alkohollal való visszaélés együtt jár a szexuálisan felelőtlen viselkedéssel, különösen az anonim szexszel. A leszbikus nők a heteroszexuális nőknél sokkal valószínűbben dohányoznak, isznak és használnak illegális drogokat.”[48]

A homoszexualitást normális dologként beállítók úgy magyarázzák a homoszexuálisok között sokkal gyakoribb különböző deviáns jelenségeket (promiszkuitás, kábítószerezés, AIDS), hogy ez általánosan tapasztalható elnyomásuk (a ”homofóbia”) következménye. Ugyanakkor az, hogy ezek a jelenségek New Yorkban vagy San Franciscoban, a ,,meleg büszkeség” városaiban még gyakoribbak a homoszexuálisok között, mint az USA más, konzervatívabb részein, arra enged következtetni, hogy ezek hátterében aligha a homoszexuális viselkedés elutasítása a fő tényező. Logikusabb az a magyarázat, hogy ez jellemzően addiktív jellegű, a szenvedélybetegségek körébe sorolható beállítódást és életmódot jelent, önmagukra és másokra is romboló hatású testi-lelki következményekkel. Kialakulásában pedig gyakran jelentős lehet a rossz családi háttérnek és a tizenévesek elcsábításának a hatása.

A homoszexuális viselkedés egy párkapcsolati modell: egy demográfiailag katasztrofális modell, a szükségszerűen gyermektelen és szükségszerűen bomlékony párkapcsolatoké.[49] Tehát ezért mentális betegség valójában mégis a homoszexualitás – mert egy biológiai szempontból torz párkapcsolati modellt jelent, amelynek pszichés tényezők az okai és alakítói és amely igen gyakran rendkívül negatív következményekhez vezet mind a pszichés, mind a testi egészség terén. Legalábbis ezt jelenti e beállítottság, ha homoszexuális kapcsolatban élés következik belőle. Ha nem – mert vannak homoszexuális beállítottságú emberek, akik megtartóztatják magukat a szexuális kapcsolattól – akkor „csak” annak jelenti akadályát, hogy valaki természetes heteroszexuális házasságban éjen, a párjával közös gyermekeknek életet adva.

A homoszexualitás tehát a tudomány szerint betegség, mert

  • (lényegében) nincs genetikai alapja, és (főként) a tesztoszteron hiánya vagy túlsúlya lehet talán egy biológiai probléma, ami szociális és pszichés okok közvetítésével hathat (más plauzibilis magyarázatot biológiai tényezőkel kapcsolatban nem ismerünk);
  • emellett kutatási eredmények szerint mindkét szülő, de főleg az apa hiánya és a gyermekkori szexuális visszaélések elszenvedése is játszhat szerepet (ugyanakkor semmi alapunk nincs a hibás egyéni döntések, mint ok kizárására);
  • egy olyan párkapcsolati modellt jelent, amely tipikusan bomlékony, promiszkuitáshoz vezet;
  • a párkapcsolati instabilitás (heteroszexuális kapcsolatok esetén is) rossz hatású a lelki egészségre;
  • a homoszexuálisok között igen magas az alkoholisták, drogosok, öngyilkossági kísérletet elkövetők aránya, a várható élettartamuk jóval rövidebb, mint a heteroszexuálisoké;
  • mindezek mögött feltűnik valószínű háttérként a párkapcsolati bomlékonyság, bár a köztük gyakori nemi betegségek és AIDS, illetve a gyermekkori traumák hatása is negatív lehet;
  • a deviáns jelenségek a körükben gyakoribbak a nagyvárosokban, ahol pedig a közvélemény kevésbé elutasító a homoszexualitással kapcsolatban – ezért nem utóbbi (társadalmi elutasítás) lehet az oka az előbbinek (rossz lelki egészség), máskülönben nem fordított, hanem egyenes irányú összefüggés mutatkozna.

Összefoglalva: a homoszexualitás (ahogyan a transzszexualitás is) döntően pszichés és szociális okból kialakuló torz nemi identitást és beállítódást, párkapcsolati modellt és életmódot jelent (szükségszerűen és logikusan, az érintettek zöme számára, tipikusan), aminek igen súlyos testi és lelki betegségek sokasága a következménye – tehát ez egy lelkileg beteg állapot (okait és következményeit tekintve is), amely gyógyításra szorul: vagyis pszichés betegség.

Megjegyzendő még, hogy mind az APA, mind a WHO (utóbbi a BNO-nak, vagyis a Betegségek Egységes Osztályozása nevű világszerte alkalmazott központi fontosságú hivatalos dokumentumnak a módosítgatásaival) fokozatosan jutott el onnan, hogy a homoszexualitás „nem betegség” (1973.) odáig, hogy az „teljesen normális” (mára). Előbb még ilyen-olyan szindróma neveken illették, ami „csak bizonyos esetekben és egyesek számára esetleg” terápiát tehet szükségessé. A döntő negatív lépés azonban 1973-ban történt, de akkor annak a támogatói – így Spitzer – azzal védelmezték azt, hogy igyekeztek a közvélemény szemében (és nem utolsó sorban az ezzel egyet nem értő pszichiáterek szemében) csökkenteni ennek a jelentőségét.

„Akkor hát, aki betegnek érzi magát emiatt, kérjen terápiát” – gondolhatnánk. De az nem ilyen egyszerű! Egyrészt szinte minden csapból az ömlik, hogy „nem betegség a tudomány szerint”. Ismerve az ezzel kapcsolatos döntés körülményeit, tudjuk, hogy az tudományos szempontból semmit sem ér, közönséges csalás. Éppen olyan abszurd, mintha az alkoholizmusról nem lenne szabad semmi negatívumot mondani, mert egy erőszakos alkoholista politikai csoport ezt kikényszerítette valamilyen tudományos fórumon! Az 1973-as döntés következménye az lett, hogy a homoszexualitással kapcsolatos oknyomozó kutatásokat tabusították, és azok a homoszexuálisok, akik változni szeretnének, sokszor nehezen találnak terapeutát, aki hajlandó lenne velük szóba állni ez ügyben.

A homoszexuális beállítódást gyógyító helyreállító terápia

De vajon gyógyítható a homoszexualitás? Dr. Spitzer pszichiáter 2003-ban publikált szakcikke szerint igen. Emberek százait hallgatta meg, akik azt állították magukról, hogy gyógyult homoszexuálisok. Igaz, azt nem mondták, hogy soha nem éreznek kísértést a homoszexuális életmódhoz való visszatérésre, hanem csak azt, hogy változást tapasztaltak. (Ahogyan egy gyógyult alkoholista is érezhet kísértést a visszaesésre, de attól még képes a józan életre.) Utóbb mégis azzal vádolták Spitzert, hogy 100%-os fordulatot sugallt az eredményével (Spitzer 2003), pedig más vizsgálatok később kimutatták, hogy sok esetben csak részleges a pozitív változás. Addig acsarkodtak rá, hogy végül a nyomás alatt azonosult azzal, amit a szájába adtak és visszavonta a „félrevezető állítását”, hogy lehetséges a ’változás’ – persze ha ezalatt mindenkinél 100%-os ’változást’ értünk…(Magához ölelte a „szalmabábot”, a hamis érvet, amit készítettek neki.) Vagyis ugyanúgy pszichés terror alá vetették, mint az APA vezetőit, hasonlóan „jó” eredménnyel[50].

Amerikában gyógyult homoszexuálisok ezrei élnek boldog heteroszexuális házasságban. Ami annyira nem is meglepő, tekintve, hogy az életük folyamán homoszexuális emberek mintegy fele végül spontán módon heteroszexuális lesz – a terápia így sokszor csak rásegít.

Az emberek nemi identitása képlékeny, és változik az életútjuk folyamán. Amerikai demográfiai adatok szerint az életútjuk folyamán valamikor homoszexuális kapcsolatban levők többsége végül is heteroszexuális kapcsolatban élve fejezi be az életét. Vagyis sokan „belekóstolnak”, aztán otthagyják ezt az életmódot. És egyre többen kóstolhatnak bele, mert a legalább egyszer homoszexuális kapcsolatra lépők gyakorisága növekszik, amint a tartósan ilyen kapcsolatban élőké is. Igaz, utóbbi gyakorisága töredéke az előbbinek, és csak 1% körül volt a fejlett országokban az elmúlt évtizedekben[51].

Egy kutatási eredmény szerint mintegy 35% volt a gyógyulási arány homoszexuálisok terápiája során[52] – miközben az alkoholisták tartós gyógyulási aránya 36% volt egy másik fölmérés adatai szerint az Anonim Alkoholisták körében[53]. Az e mozgalomban mérthez hasonlóan viszonylag alacsony volt az alkoholizmusból gyógyultak aránya professzionális terápia esetén[54]. A drogfüggők biztos gyógyulási arányát átlag mintegy 30%-osra becsülik szakemberek[55].

Tehát mind a homoszexuálisoknak, mind az alkohol és drogfüggőknek jellemzően mintegy harmada gyógyul meg biztosan és tartósan terápia során. Ugyanakkor mind a homoszexuálisoknak, mind az alkoholistáknak és drogfüggőknek egy jelentős további része legalábbis részlegesen meggyógyul és csak ritkán tapasztal visszaesést[56]. A homoszexuálisoknál és az alkohol- és drogfüggőknél is adódik egy-egy olyan kisebbség, akiknél csak csekély mértékű a javulás vagy hatástalan a terápia[57].

A homoszexualisták egyik fő követelése, hogy tiltsák be a homoszexuálisok helyreállító terápiáját, főként azért, mert az szerintük nem hatékony. Ezt már tucatnyi országban és az USA egyes tagállamaiban el is érték. A Magyar Pszichológiai Társaság homoszexualista szekciója által pszichológusok számára kiadott hivatalos útmutató is ellenzi ezt a fajta terápiát[58] – ennek a világméretű politikai törekvésnek a szolgálatába állva.

Ugyanakkor láthatjuk, hogy miért hamis ez az érv: ilyen alapon az alkoholisták és drogosok terápiáját is be kellene tiltani, vagy „szakmai alapon” ellenezni kellene, mert az „nem elég hatékony”. Ugyanis éppen annyira hatékony „csak”, mint a homoszexuálisoké…

Valójában a homoszexuálisok helyreállító terápiája a jó alternatíva a homoszexualitás hazug normalizálásával szemben – ezért igyekeznek ezt a terápiát gyalázni, hatalmas erővel rágalmazni, betiltatni.

Fontos még megemlíteni, hogy vannak a helyreállító terápiának az említettnél (1/3 – 1/3 – 1/3: gyógyult – részben gyógyult – nem gyógyult) jobb arányai is a siker terén, attól függően, nyilván, hogy milyen módszert és milyen szakszerűen alkalmaznak. Ugyanakkor az ezzel kapcsolatos balliberális propagandakampányok[59] az elavultabb módszereket, a kudarcokat és a páciensek „hiábavaló szenvedését” emelik ki. Pedig hát, ennyi erővel általában is be lehetne tiltani a pszichoterápiát, hiszen szakmai kudarcok és a páciensek részéről negatív tapasztalatok minden ágában előfordulnak időnként – mégis, sok embert gyógyítottak meg, sok ember hiábavaló szenvedését szüntették meg pszichiáterek, ahogyan a homoszexuálisokat gyógyító helyreállító terápia során is. Rengeteg volt homoszexuális él ma boldog heteroszexuális házasságban a helyreállító terápia területén dolgozó terapeuták munkájának eredményeként. És igazából ez „a jövő útja”, amin keresztül a legtöbbjük számára elérhető az, hogy „boldog családban” éljenek: ezt a fajta terápiát kell fejleszteni, elterjeszteni (és ahol betiltatták – ott azt feloldatni).

Lehet, hogy vannak olyan homoszexuálisok, akiknél ez nem sikerül, kudarcot vall (illetve a legtöbbjükhöz el sem jut a híre, nem is hall ilyen lehetőségről) – az ilyenek számára az önmegtartóztatásban élt élet ajánlható, nem a homoszexuális párkapcsolatban élés.

Jog a házassághoz és az örökbefogadáshoz? A tudományos eredmények alapján ez igazságos és indokolt lenne-e vagy nem?

Házasság

„Ha a homoszexualitás normális voltát hirdetők megcáfolhatatlan érvekkel szembesülnek a homoszexualitással kapcsolatos problémákra vonatkozóan, akkor úgy érvelnek, hogy bármilyen probléma legyen is, azt a homofóbia, a heteroszexizmus és a homoszexuálisok ellen irányuló, általános hátrányos megkülönböztetés okozza. A kutatók gyakran nem foglalkoznak a negatív eredményekkel – például hűtlenség, kábítószerezés, a kapcsolat felbomlása –, mondván, hogy azok a társadalom által a homoszexuálisokra gyakorolt nyomás következményei. Nemigen szolgáltatnak bizonyítékot az efféle ok-okozati összefüggésre.

Ha a homoszexuálisok elleni diszkrimináció patológiás következményekkel járna, akkor e patológiás következményeket elsősorban a konzervatív közösségekben élő homoszexuálisok körében várhatnánk, ahol a homoszexualitás nem elfogadott. Kevésbé vagy egyáltalán nem várnánk ilyesmit az olyan közösségekben, ahol a homoszexuális életstílus teljesen elfogadott és népszerű. Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz. A HIV-fertőzés, a több partner és a káros anyagokkal való visszaélés sokkal elterjedtebb a homoszexuális-barát városi enklávékban – például San Francisco, South Beach, Florida, New York City.”[60]

Tehát a homoszexuális párkapcsolat a saját lényege, biológiai jellege miatt okoz pszichés károkat a benne részt vevőknek hosszabb távon, nem pedig azért, mert a homoszexuális párkapcsolatot elutasítja, helyteleníti a társadalom, mint abnormálisat és erkölcstelent.

Vajon a homoszexuálisok az általuk élt életmód révén károsak a társadalomra?

Nézzük meg először azt, hogy vajon az alkoholisták azok-e. Nos, igen, ők károsak.

Akkor az állam részéről helyes lenne törvényben bevezetni egy hivatalos szertartást, amely az alkoholizmust hivatalosan normálisnak és ártalmatlannak nyilvánítja? Nyilván nem. Miközben a homoszexuálisokkal kapcsolatban ezt jelenti a párkapcsolataiknak „házassággá” nyilvánítása, ami több fejlett országban megtörtént az utóbbi évtizedben.

Az állam részéről vajon helyes-e elősegíteni, bevezetni olyan szakpolitikák alkalmazását, amelyek megelőzik vagy gyógyítják az alkoholizmust? Igen. Miközben a homoszexuálisokkal kapcsolatban nem, hogy állami támogatása nincs ilyen terápiáknak, de ezek betiltására irányul hazug és erőszakos politikai törekvés, amely néhány államban már el is érte ezt.

De vajon az alkoholisták és a homoszexuálisok helyzete között indokolt és helyes párhuzamot vonni? Milyen kárai lehetnek a homoszexuális életstílusnak?

Nos, homoszexuális pároknak nem lehet közös vér szerinti, biológiai gyermeke – és valószínűleg ez az oka annak, hogy a férfi homoszexuális párkapcsolatok rendkívül bomlékonyak és a bennük élők egymáshoz szexuálisan hűtlenek és hogy rendkívülien jellemző rájuk a partnerváltogatás, szociológiai felmérések adatai szerint. Ha pedig ilyen a rájuk tipikusan jellemző életstílus, akkor nem meglepő, hogy olyan magas közöttük a HIV/AIDS és más nemi betegségek, a drogozás és az öngyilkossági kísérletek aránya. Ez az életstílus e tények alapján éppúgy igen káros és veszélyes, mint az alkoholizmus[61].

Ugyanakkor amint az alkoholizmusra nem determinálnak senkit a génjei (esetleg némileg hajlamosabbá tehenek rá az átlagosnál), ugyanúgy a homoszexualitásra sem[62]. Mégis az a „sarokköve”, a kiindulási alapja minden, a homoszexualitás normalizálásra irányuló érvelésnek, hogy „ez genetikusan determinált, amint azt a tudomány bebizonyította”. Ez az állítás pedig téves vagy hazug.

Mi tehát az indok, amiért az államnak másként kellene viszonyulnia a homoszexuálisokhoz, mint az alkoholistákhoz? Semmi. Ugyanúgy kell viszonyulnia hozzájuk.

Nem igaz az, hogy „nem terjed fertőzés útján” (ez a gyakori propagandisztikus állítás egy nevetséges blöff) – a példa, a személyes kapcsolatok, a kulturális légkör, az erkölcsi miliő teljességgel hathat úgy, hogy egy bizonytalan tizenéves vagy huszonéves esetleg ezt válassza. Ezért káros a terméketlen és abnormális homoszexuális párkapcsolati modell „házassággá”, azaz normálissá nyilvánítása is, meg a „melegparádék” is.

A homoszexuálisok körében jellemző az átlagosnál jóval magasabb partnerszám, jellemzőbb a partnerváltogatás és a párkapcsolatok igen nagyfokú bomlékonysága[63] (Rault 2019). Így tehát a homoszexuális párkapcsolat tipikus esete biológiai okból szükségszerűen terméketlen, hűtlen és bomlékony párkapcsolati modellt jelent. Ha a heteroszexuális párkapcsolatok terén is egyre gyakrabban ilyen eszmény érvényesül (ami sajnálatos tény), akkor a teljességgel ilyen jellegű homoszexuális kapcsolat erőltetetten normálisnak tartatása még tovább erősíthet egy hamis, káros ultraindividualista eszményt. Emiatt pedig tovább csökkenhet a házasságok és a gyermekvállalás aránya és tovább nőhet a gyermektelenségé és a válásoké.

Örökbefogadás

El kell mondani, hogy – főként a homoszexuális párkapcsolatok jellemzően igen nagyfokú bomlékonysága miatt – a bennük nevelkedő gyermekek tipikusan hátrányos helyzetűek, rosszabb sorsúak a normális, heteroszexuális párok által nevelt gyermekekhez képest[64].

A homoszexuálisok örökbefogadási joga mellett érvelők szándékosan hamis szociológiai kutatásokra, propagandisztikus, áltudományos „Patyomkin-kutatásokra” hivatkoznak. A homoszexuális személyek kivételes, legjobb helyzetű töredékét képviselő népességcsoport (jellemzően a kutatásra önként jelentkező diplomás nagyvárosiak) gyermekeinek a fejlődését szokták vizsgálni kis számú, különleges mintán, nem pedig a népesség egészében a homoszexuális párok által nevelt gyermekeket. Vagyis kimazsolázzák a legjobb eseteket szélhámos szociológusok, aztán az így kapott kedvező eredményeket úgy mutatják be, mintha ez lenne az átlagosan jellemző a gyermeket nevelő homoszexuális párok között. Majd e szélhámosok „tudományosan megállapítják”, és újságíróknak, riportereknek azt nyilatkozzák, hogy „nem találtunk semmi különbséget a homoszexuális és heteroszexuális szülők által nevelt gyermekek között”. Sőt, talán a homoszexuálisok gyermekei még jobban is teljesítenek, mint a heteroszexuálisokéi. Persze, ilyen óriási mértékű csalás mellett még akár ez is kijöhet – van, hogy ki is jön – eredményként[65].

Leszbikus szülők gyermekeit vizsgálva jóval gyakoribb volt köztük a bizonytalan nemi identitású[66]. Egy kutatás során[67] 14 olyan tanulmány metaanalízisét végezték el, amelyek homoszexuális szülők által nevelt gyermekek vizsgálatáról szóltak. Zömüknél módszertani hibákat tapasztaltak. Sok esetben az adatok a gyermekek zavart nemi identitását mutatták, a szerzők ezt mégis rendre figyelmen kívül hagyták, kijelentve, hogy a kutatás eredményei szerint nincs semmilyen lényeges különbség homo- és heteroszexuális szülők gyermekei között. Más tanulmányok jellemzően csonka heteroszexuális családokban nevelkedőkkel hasonlítják össze a homoszexuálisok által nevelt gyermekeket, mert a kutatók tudják, hogy a homoszexuális párkapcsolatok sokkal bomlékonyabbak, ezért ezt a körülményt eleve be kell építeniük a kutatás alapszerkezetébe, ha a végkövetkeztetésnél el akarják tüntetni ennek hátrányos következményeit[68].

A homoszexuális szülők által nevelt gyermekeket nemcsak az fenyegeti, hogy a nemi identitásuk összezavarodik a torz szülői minta, magatartás miatt, és így maguk is homoszexuálissá válhatnak. Ezenkívül a homoszexuálisok által nevelt gyermekeknek sokkal gyakrabban kell elszenvedniük a biológiai szülők elvesztése után egy vagy több nevelőszülő elvesztését a férfi homoszexuális párkapcsolatok nagyfokú bomlékonysága miatt; azt, hogy az utóbbi miatt itt még több, még bonyolultabb „válás utáni szituáció” alakulhat ki (ami megfoszthatja őket a biztonságérzettől és összezavarhatja a pszichés fejlődésüket); a gyakoribb gyermekbántalmazást[69]; végül (az AIDS miatt a férfiaknál) a szülők súlyos betegségét és halálát. További veszélyeztető tényezők, hogy a homoszexuálisok között az átlagosnál jóval nagyobb az alkoholisták, drogosok aránya (a leszbikus nők esetében is), a férfiaknál általános a partnerváltogatás vagy a szexuális hűtlenség. Félő, hogy a férfi homoszexuálisok nem mindig zárják ki szexcentrikus életvitelükből a gyermekeiket sem.[70]

Ezért a magyar családjogi törvénynek nem lenne szabad megengednie azt, hogy homoszexuális élettársak gyermeket fogadjanak örökbe, illetve egyetlen ország családjogi törvényének sem. Mindehhez hozzá tehetjük, hogy az adatok szerint a legtöbb olyan gyermeknek, akit azonos nemű szülők nevelnek, biszexuálisok a szülei, nem homoszexuálisok (Regnerus 2012, Lopez 2012). Ha tehát például egy anya a válása után „fölfedezi magában a biszexuálist” és élettársi kapcsolatba kezd egy másik nővel, akkor a gyámsági jog megadása az édesanyjával kapcsolatba került nőnek azt jelentené, hogy a vér szerinti apát, az édesapát fosztják meg a gyámsági jogától egy olyan idegen személy javára, akitől jellemzően nem várható az, hogy jó hatással lesz a gyermekre hosszú távon is.

Ha a homoszexuális párkapcsolatok éppen az ellenkezőjét jelenítik meg annak, amit a családjog jelenleg védelmez – ami a gyermekeknek sajátos jellegüknél fogva megfelelő, biztonságos környezetet jelentő párkapcsolatok – akkor a homoszexuális kapcsolatnak „házasságként” való törvénybe iktatása teljesen ellentétes lenne a családjog jelenlegi alapvető céljával, jellegével.[71] Az új magyar alkotmány (2011 óta: Alaptörvény) tehát joggal határozza meg egy férfi és egy nő kapcsolataként a házasságot. Azonban éppen ilyen jogos és helyes lenne kizárni az örökbefogadás lehetőségéből az élettársi kapcsolatban élő homoszexuális párokat.

A tudomány nevében… csalás…

A hazugságkampány előfutárai: Kinsey, Hooker, Weinberg és Smith. A homoszexualitás normális, és aki mást mond, az beteg homofób…

Kinsey, az amerikai biszexuális gubacsdarázs-kutató kinevezte magát szociológussá, majd nem reprezentatív, általa mégis annak láttatott kutatása végén megállapította (1949-ben), hogy az emberek 50%-a részben vagy teljesen homoszexuális. A Rockefeller Alapítvány őt támogatta, a szakszerű kritikusait nem, ezért a hamis állítás elterjedt.

A homoszexualitás biológiai determináltságában alapdoktrínaként hisznek a homoszexualisták, akik ebből kiindulva gyakran hivatkoznak érveléseikben a Kinsey által kitalált koncepcióra, a „Kinsey-skálára” is. Kinsey véleménye szerint a szexualitást olyan kontinuumként (ez a „Kinsey-skála”) kell felfogni, amelynek egyik végpontján (0-s érték) a kizárólag heteroszexuális, a másik végpontján (6-os érték) a kizárólag homoszexuális irányultságú emberek találhatók. Az emberek többsége valahol a két véglet között található. Eszerint a hamis koncepció szerint mindenki olyan mértékben homo- vagy heteroszexuális, amilyen mértékben a génjei erre determinálják, és a Kinsey-skála mutatja meg, hogy mennyire ez vagy az. Mivel pedig Kinsey egy kontár sarlatán volt, nem szakember, így nincs semmi alapja annak, hogy egy általa kitalált koncepciót valaki az ő „tekintélye” alapján tudományos eszközként használjon. A valóság pedig az általa „mértekkel” kapcsolatban az, hogy az emberek zöme egy heteroszexuális társadalomban – és csak ilyen létezhet, mert másféle nem képes fönnmaradni – természetesen heteroszexuálissá fejlődik a természet, valamint környezete szociális és pszichés hatására. Ugyanakkor akadhatnak átmeneti vagy tartós kivételek, mert az emberek beállítottsága, mentalitása ingadozhat – változhat jó és rossz irányba is.

Kinseyn kívül volt már szó fentebb egy másik csalóról, Evelyn Hookerről, aki egy kutatással „kimazsolázta” a néhány mentálisan egészséges homoszexuálist a tipikusan pszichésen beteg populációból, majd úgy tett, mintha ők valóban reprezentálnák a homoszexuális populációt, vagyis csalt. Ez a csalással kapott hamis eredmény lett az elméleti alapja az Amerikai Pszichiátriai Társaság döntésének arról, hogy „a homoszexualitás nem betegség”.

A homofóbia fogalmát George Weinberg amerikai pszichológus találta ki, állítólag még 1965-ben. Mert ő „el sem tudta képzelni”, hogy mi baj lehet a homoszexualitással, és hogy vele kapcsolatban indokolt lehet bármilyen viszolygás. Úgy, hogy ha mégis van, az bizonyára „beteges”, mégpedig egész egyszerűen azért, mert ő maga, Weinberg úgy érzi. Tudományos alapon? (Feltehetőleg úgy gondolta, hogy „én, Dr. Weinberg vagyok a Tudomány”, mert amúgy tudományos eredmények, amelyek igazolták volna őt, ekkoriban nem léteztek.)

Szélesebb körben 1969-72-ben kezdték használni a homofóbia szót és fogalmat, a „Stonewall” után (lásd erről bővebben a fentebb a homoszexualitás „nem betegséggé” nyilvánításáról szóló fejezetet). Kenneth T. Smith írta 1971-ben az első szakcikket ezt az – egyébként tudományosan teljesen megalapozatlan – ideológiai propagandafogalmat használva úgy, hogy ő elsőként tettette azt, mintha az tudományos fogalom lenne (Smith 1971). Tehát nem szerzőtársa Weinbergnek ebben, csak szélhámostársa. Weinberg sem sokkal maradt le e téren – ő maga egy évre rá 1972-ben használta először tudományos műben – ahol úgy jellemezte a homofóbia fogalmát, mint „félelem a homoszexualitás fertőző mivoltától” (bizonyára indokolatlanul), meg a „család intézményének féltése” (bizonyára indokolatlanul), ami „vallásos” alapú és jellegű[72] (hiszen hogyan is lehetne tudományos). Ezzel a jellemzéssel vélte indokolni magának a fogalomnak a létjogosultságát és tudományos mivoltát.

Igaz, hogy a homoszexualitás akkor, 1972-ben még hivatalosan „betegségnek” minősült az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) részéről. De már csak egy évig, miután már megvoltak ez ellen az első politikai terrortámadások – és maga Weinberg volt az egyik élharcosa annak, hogy minősítsék „nem betegségnek”. (Lásd ezzel kapcsolatban a fentebb, az erről szóló fejezetben leírtakat.) Szóval ezzel a propagandafogalommal mintegy elébe vágott a „tudományos” – valójában kierőszakolt és politikai – „konszenzusnak”. Bánta is ő, hogy ez most (még) nem tudományos fogalom, amit a tudományos szakcikkében, tudományos bizonyíték nélkül, tudományos alapfogalomként használ! Majd ő és az elvtársai azzá teszik!

Elvtárs? Szélhámos? Sajnos kutatóról/tudósról nem beszélhetünk olyan emberek esetében, akik a tudományt szándékosan csalásra, megtévesztésre használják, méghozzá ideológiai megfontolásból. Sajnos, a követőik – az ilyen hazugságokat felelőtlenül vagy rossz szándékkal terjesztő, pszichológus vagy pszichiáter diplomával rendelkező emberek – esetében sem.

Miután az eddig felsorolt tények és érvek alapján világossá válhatott az, hogy normális, egészséges magzati fejlődés esetében a homoszexualitás szociális és pszichés hatásokra alakul ki (nem veleszületett), és hogy milyen káros párkapcsolati modellt és beállítottságot jelent, logikus, hogy van miért félteni a családokat a homoszexuálisoktól is, és a homoszexualitás hazug módon való normálissá nyilvánításától is.

Mivel a homoszexualitás gyakorlatilag genetikailag nem determinált, ezért döntően pszichológiai, szociális, kulturális okok hatására alakul ki. Olyan konkrét okokra gondolhatunk, mint amilyenek például a szexuális abúzus, a rossz szülő, vagy a rossz példának, a normálistól különböző viselkedésnek a normálisként való beállítása vagy elnézése (pl. közterületen, iskolában, mesekönyvben, internetes csoportban); vagy az abnormalitásra való személyes rábeszélés, elcsábítás vagy szexuális visszaélés; vagy pedig az abnormalitás normálisként való ünneplése (például kólareklámokon, filmekben, homoszexuális parádékon). Ezek a tényezők egymás hatását erősíthetik. Szóval a kivételektől eltekintve, erkölcsi, kulturális, pszichés módon tud kialakulni és ilyen „fertőzés” útján tud terjedni. Igen, fertőző!

Lehet, hogy a gyermekünket elcsábítja majd egy homoszexuális, az is lehet, hogy „csak” gyermektelen és hűtlen kapcsolatok sorában fog élni, mert elhitették vele – a homoszexualitás hazug normalizálásával is – hogy nem kell áldozatot hoznia a gyermekvállalással és hűséggel, mert „manapság már bármi normális”. Ezért szerettük őt, ezért neveltük föl? Ezért hoztunk érte annyi áldozatot, hogy majd ostobán és fájdalmasan elpazarolja az életét, mert tönkretették hazugságokkal?

Akkor lehet joggal fóbiáról beszélni, amikor valaki valami olyasmitől fél, amitől nem indokolt, vagy ha túlzott mértékben tart valamitől – pl. tágas terektől, magas helyektől, szűk helyiségektől, hidaktól. A homoszexualitás viszont egy perverzió, amelynek kiélése veszélyes és káros az egyénre is és a társadalomra is. Ezért a homofóbia fogalma tudományos szempontból egyszerűen csalás: homofóbia nem létezik.

Weinberg a „fertőzés” emlegetésével azt sugallta, mintha csak biológiai fertőzés révén terjedhetne valami abnormális állapot az emberek között, holott köztudott, hogy az emberek hatnak egymásra, jól is, rosszul is – ennek az ismeretéhez nem kell még tudósnak sem lenni. Szóval itt az első hazugsága – a „nem terjed fertőzéssel” állítás lényegében hazugság, ravasz szócsavarás, amivel azt leplezte, hogy igyekszik átrázni és lóvá tenni bennünket. A „család” emlegetése pedig azt a célt is szolgálhatta a részéről, hogy „mint elavult, hagyományos” fogalmat állítsa szembe a „haladó tudományosság” eszményével – azt sugallva ezzel, hogy „akik a családot féltik”, azok szükségszerűen nem lehetnek „tudományosak”, szemben azokkal, akik nem féltik a családot. Akkor tehát a társadalomtudomány nem is tudomány lenne, hanem egy ideológiai és politikai törekvés például a család és a házasság intézményének megszüntetésére? Létezhet valóban ilyen – negatív – politikai és ideológiai törekvés, csak akkor azt ne nevezzük tudománynak. A tudomány szisztematikusan és pontosan fel akarja tárni számunkra a valóságot azért, hogy jól informáltan jobb döntéseket hozhassunk – a tudomány mér és logikusan következtet, nem pedig előír. A hagyományt vagy a családot, mint fogalmakat a tudomány fogalmával szembe állítani szélhámos demagógia. Weinberg ebben is szélhámos volt.

Szó sincs róla tehát, hogy a ‘homofóbia’ általa kitalált fogalma tudományosan bármiképpen megalapozott lenne; hogy tudományosan legitim fogalom lenne; hogy bármilyen szempontból legitim fogalom lenne. Nem az, hanem demagóg mocskolódás, aminek a használatával erkölcsileg és szakmailag lecsúszott társadalomtudósok, gátlástalan újságírók és politikusok járatják le rendszeresen magukat, és teszik kétségessé az általuk képviselt pártoknak vagy irányzatoknak a demokratikusságát, a demokratikus jogrendben való elfogadhatóságát.

Két kutató, William O’Donohue és Christine Caselles (1993) felhívták rá a figyelmet, hogy a homofóbia fogalmát széles körben kezdik arra használni, hogy erkölcsi, politikai értékekről folytatott vitákban ezzel bélyegezzék meg, járassák le, „intézzék el” a másik felet. Már ekkor jellemző volt az, hogy nem csupán „beteges aggodalom” értelemben kezdték használni (bár abban az értelemben sem volt indokolt, amint láttuk), hanem „ostoba vagy gonosz ember” értelemben: egyre inkább nagyjából a „gazember” vagy a „fasiszta” szinonimájaként. Valamivel később Gary Colwell filozófus úgy fogalmazott (1999), hogy „a fóbia fogalma olyan rugalmassá vált, hogy nem csak a valódi fóbiákra, hanem bármilyen jogos aggodalomra is ráhúzható – és nem csak bármiféle aggodalomra, hanem bárkinek bármilyen, a homoszexualitással kapcsolatos kritikus felfogására vagy gondolatára is”.

És valóban, ahogyan ez utóbbi filozófus észrevette, népszerű balliberális politikai gumifogalommá vált a fóbia, a homofóbia fogalmából kiindulva. A homofóbia mintájára utóbb kitalálták például az iszlamofóbia fogalmát is: megint csak politikai mocskolódásként, lejáratásként, ezúttal azokkal szemben, akiket az iszlamista terroristák, vallási uszítók egyre szélesebb körű nyomulása kezdett aggasztani, és joggal. Ugyancsak lényegében áltudományos „szociológiai” fogalom, valójában balliberális politikai propagandaeszköz lett a homofóbiához hasonlóan a „morális pánik” fogalma is. Hiszen mi más, mint csakis irracionális, pszichésen beteges „pánik” lehet az, ha mind többen aggódnak olyan erkölcsi vonatkozású társadalmi kérdések miatt, mint a mind kevesebb házasság, mind több válás, mind alacsonyabb gyermekszám, vagy a homoszexualitás – vagy éppen a drogozás terjedése.

Aki a homofóbia fogalmát használja, az nem tudós, hanem szélhámos, ezért ennek a fogalomnak a használatát bűncselekménynek kellene tekinteni, és ha humán szakember, akkor az ezt használótól el kellene venni a tudományos fokozatait is, de még a diplomáját is. A homofóbia fogalmával való mocskolódás egy ellentmondást nem tűrő, totalitárius, diktatórikus politikai világmozgalom egyik alapvető eszköze minden lehetséges ellenérv vagy tudományos vita elhallgattatására. Sokszor találkoztak már vele mindazok, akik ilyen kérdésben „ki merték nyitni a szájukat” és „nem a megfelelő oldalon”. Sokan pedig már nem is merik megmondani a véleményüket, nehogy ezzel megbélyegezzék őket. Így a homoszexualisták romboló hazugságai mind szabadabban terjedhetnek, mert lassan mindenkit megfélemlítenek, aki az útjukba áll.

A „homofóbia” fogalmáról láttuk, hogy tudományosan nem megalapozott. Azt is láttuk, hogy még a feltételezetten tudományos jelentésén messze túlmenően is elkezdték használni mindenki megbélyegzésére, aki nem ért egyet a homoszexualitás „teljesen normálissá” nyilvánításának a céljával. Tehát sokan egy szélhámos fogalmat használnak a vitapartnerük ellentmondást nem tűrő módon való megbélyegzésére. Vajon ez a magatartás tendenciájában az építő párbeszéd és a demokratikus értékek felé mutat? Nem inkább egy agresszív és antidemokratikus mentalitást fejez ki, olyant, amely nem annyira demokráciára, hanem egyeduralomra törekszik? Ha egy vitatott politikai vélemény – amit tudományos kutatási eredmények és logikus érvek támasztanak alá – hovatovább tiltottá válik, akkor nem sérül alapjaiban a demokrácia? Megengedhető egy demokráciában az, hogy olyan pártok, politikai erők működjenek, amelyek a demokrácia alapjait veszélyeztetik? Véleményünk szerint nem.

Ausztrália egyik tagállamában, Victoriában nemrég jelent meg először nyíltan mindez a törvényekben[73]. Itt megnyílt a jogi lehetőség arra, hogy akár börtönbüntetést kapjon az a szülő, aki a homoszexualitás gondolatával kacérkodó vagy azt már „ki is próbáló” gyermekének valami „rosszat” mer a homoszexualitásról mondani. Ugyanakkor nemrég már az EU szintjén is nyilvánosságot kapott a javaslat, hogy „nyilvánítsák bűncselekménnyé a homofóbiát”, illetve az ilyen gondolatokat kifejező „gyűlöletbeszédet”[74]. A „gyűlöletbeszéd” fogalmát pedig tetszés szerint bármire rá lehet húzni, ami „negatív” vélemény a homoszexualitással kapcsolatban. Ezt az is mutatja, hogy az USA-ban és Európában is több olyan eset ismert az utóbbi évtizedből, amikor embereket a homoszexualitást helytelennek tartó vallási vagy lelkiismereti meggyőződésük miatt bíróság elé állítottak, meghurcoltak, bírsággal vagy börtönnel fenyegettek[75]. A volt finn belügyminiszter asszonyt, kereszténydemokrata politikust az országa főügyésze vádolta be és állíttatta bíróság elé a közelmúltban, mert idézni mert olyan szentírási részletet, amely szerint a homoszexuális aktus bűn és nyilvánosan ellenezte, hogy a finn evangélikus egyház a homoszexualitás „normalizálását” célzó törekvéseket támogasson[76].

Holnapután tehát talán már számos országban börtönbe zárják azt, aki ki meri mondani a tényeket? A „homofób” pártok politikusait bebörtönzik, utóbb aztán az ilyen pártokat be is tiltják? A közelmúlt tendenciái, tovább vetítve, ilyen irányba mutatnak. Véleményünk szerint egy demokráciában nincs helye olyan pártoknak, amelyek más, valóban demokratikus pártok legitimitását alapjaiban vonják kétségbe a retorikájukkal, a magatartásukkal és amelyek alapjaiban veszélyeztetik a demokráciát. Ezért a homofóbozást bűncselekménnyé kell nyilvánítani (rágalmazás, becsületsértés meghatározásába explicit beemelve) és e bűncselekmény szankcionálásának az ezt használó pártokkal szemben, a pártokról szóló törvényben is meg kellene jelennie. Nem szabad hagyni, hogy egy demokráciában a demokrácia megsemmisítésére törekvő pártok működhessenek. Hasonlóképpen a homoszexualista mozgalom megfékezésének tudományos, politikai és jogi eszközeit is meg kell találni[77].

A fenti szélhámosokon kívül említést érdemel még legalább kettő, akik nem a homoszexualitással kapcsolatban tévesztették meg a közvéleményt „a tudomány nevében”, de hasonlóképpen a terméketlen párkapcsolatnak az eszményítése és a szabados szexualitásnak a bálványozása köthető a nevükhöz. Az egyik Wilhelm Reich, a bizarr elméleteiről és praxisáról emlékezetes pszichiáter, aki a Marxtól átvett osztályharc fogalmát összekapcsolta a szexualitással, és (az 1930-40-es években) kitalálta a „szexuális felszabadítás” fogalmát, mint baloldali eszményt (amit a hatására az Osztrák Kommunista Párt például hivatalosan a politikája részévé tett). A másik Paul R. Ehrlich biológus, aki az 1968-as „A népesedési bomba” című könyvében az emberiség „népességrobbanásának” rémisztő vízióját festette a közvélemény szeme elé, a gyermekvállalást negatívumként beállítva. Igaz, hogy a demográfia szakemberei akkorra már tudták, hogy a modernizálódás, városiasodás a családonkénti átlagos gyerekszám csökkenésével jár és ezzel kapcsolatban már be is vezették a „demográfiai átmenet” fogalmát, és logikusan várható volt, hogy ezeknek az akkor már a harmadik világban is megindult folyamatai majd világszerte éppúgy csökkentik a termékenységet, ahogyan az addigra a fejlett világban már meg is történt[78]. És valóban így is lett a könyv kiadását követő, utóbbi fél évszázadban. Tudhatta volna ezt akkor Ehrlich is – de inkább világgá harsogott egy szenzációhajhász rémlépet, amivel erősen hozzájárult a „mainstream” politikai gondolkodásban kialakuló család- és gyermekellenességhez. A „népességrobbanás” általa kitalált rémképét sokan és gyakran idézgették egészen a közelmúltig.

A szervezett hazudozás lelepleződése

Az előzőekben volt arról szó, hogy már az 1980-90-es években bizonyos amerikai szociológusok csonka heteroszexuális családokban nevelkedőkkel hasonlították össze a homoszexuálisok által nevelt gyermekeket, mert a kutatók tudták, hogy a homoszexuális párkapcsolatok sokkal bomlékonyabbak, ezért ezt a körülményt eleve be kellett építeniük a kutatás alapszerkezetébe, ha a végkövetkeztetésnél el akarták tüntetni ennek hátrányos következményeit[79].

2001-ben „baráti tűz” ért számos csaló kutatót, akiket a saját „balliberális elvtársaik” buktattak le. Timothy Biblarz és Judith Stacey, a Dél-kaliforniai Egyetem két kutatója 21 korábbi tanulmányt „utóelemző” tanulmányukban[80] (metaanalízis) arra a következtetésre jutottak, hogy az igaz ugyan, hogy a homoszexuális szülők által nevelt gyerekek között nem magasabb az átlagosnál a homoszexuálisok aránya, ám az elemzett tanulmányok szerzői átsiklottak azokon a részleteken, amelyek a homoszexuális, illetve a heteroszexuális családok által nevelt gyermekek viselkedése közötti különbségekre utaltak. A különbséglista legfontosabb elemei: a serdülőkorban lévő gyerekek közül az átlagosnál több lépett szexuális kapcsolatra azonos nemű személlyel (ez nem jelenti azt, hogy végül többen vallották volna magukat homoszexuálisnak); a fiúgyerekek agresszivitása és vezető szerepre való törekvése az átlagosnál alacsonyabb volt; a gyerekek átlagosnál nagyobb részét tartották szüleik és tanáraik a fiatalabb társaik iránt gondoskodónak; átlagosnál több megbélyegzés érte őket kortársaik részéről szexuális viselkedésük miatt[81]; az átlagosnál több gyerek érezte úgy, anyja azt szeretné, ha ő is leszbikus lenne; a gyerekek az átlagosnál nagyobb arányban gondolták úgy, hogy megvitathatják szüleikkel saját szexuális fejlődésüket.

A lényeg, hogy torzult nemi identitású fiúkat és lányokat nevelnek föl a „furcsa párok”, akiknek jó esélyük van rá, hogy felnőve maguk is homoszexuálissá váljanak. Nyilván nem válnak feltétlenül azzá, de valószínű, hogy az átlagosnál több párkapcsolati kudarccal és nehézséggel kell számolniuk azoknak is, akik heteroszexuálisok maradnak.

A 2001-es cikk egy metaanalízis, amely kimutatja, hogy hosszabb időszakon át különböző kutatások vezetői, munkatársai csaltak. Csaltak akkor, amikor elkenték, elhallgatták azt, hogy a kutatásaikban azt tapasztalták, hogy a homoszexuális szülők által nevelt gyermekeknél „érdekes” nemi identitás alakul ki.

Itt jön a csavar. A szerzők nem konzervatívok, úgy a cikküket aligha közölte volna az adott mainstream folyóirat. A konklúziójuk az, hogy miért kellett ezt elhallgatni? Ne szégyelljük, ne titkoljuk, hanem örüljünk neki! Minek annyi hagyományos nemi szerepekben gondolkodó ember? Azok csak a nők elnyomásához járulnak hozzá. (Talán nem meglepő egy ilyen vélemény Judith Staceytől, a radikális feministától.)

A becsületes, valódi tudósokat „elintézik”

Amint arról már volt szó, Dr. Spitzert, a „liberális volta ellenére” a homoszexuálisok gyógyulását becsületesen megvizsgáló és azt hitelesnek találó pszichiátert[82] utóbb sok homoszexualista aktivista és pszichiáter azzal vádolta, hogy 100%-os fordulatot sugallt az eredményével, pedig más vizsgálatok később kimutatták, hogy sok esetben csak részleges a pozitív változás. Addig acsarkodtak rá, hogy végül a nyomás alatt azonosult azzal, amit a szájába adtak és visszavonta a „félrevezető állítását”, hogy lehetséges a ’változás’ – persze ha ezalatt mindenkinél 100%-os ’változást’ értünk[83]. (Magához ölelte a „szalmabábot”, a hamis érvet, amit készítettek neki.) Vagyis ugyanúgy pszichés terror alá vetették, mint az APA vezetőit, hasonlóan „jó” eredménnyel[84].

2012-ben Mark Regnerus szociológus publikált a kutatása alapján egy szakcikket a homoszexuális szülők negatív hatásáról az általuk nevelt gyermekekre[85].

Regnerus nem kicsi elemszámú és a (magasan képzett fehér nagyvárosi elithez tartozó) pozitív eseteket kimazsolázó és hamisan reprezentatívnak beállító kutatást végzett, amilyenek (általános csalásként) addig jellemzőek voltak a homoszexuálisok által nevelt gyermekekkel kapcsolatban[86], hanem normális, nagy elemszámú és reprezentatív mintát használt, ahogyan az az érdemi, valóban szakszerű szociológiai kutatásban szokás.

A homoszexuális párkapcsolatokra annyira jellemző a nagy fokú bomlékonyság, hogy ez az egy tényező önmagában, minden más körülményhez képest egyértelműen, átütő erejűen negatív hatásúnak („robosztusnak”) bizonyult a homoszexuálisok által nevelt gyermekek pszichés állapotának alakulását illetően.

Ekkor 200 társadalomkutató közös petícióban követelte az adott folyóirattól a tanulmány visszavonását. Amit aztán a folyóirat nem tett meg, mert a cikket szakmailag korrektnek találták[87]. Regnerus utóbb, egy 2014-es interjúban arról beszélt, hogy azóta is állandóan támadják és bírálják amiatt a cikke miatt. A támadók fő érve az volt, hogy „ha eltekintünk a bomlékonyságtól, akkor nincs vagy alig van negatív különbség a homoszexuális szülők esetében” (amit Regnerus szerintük „elhallgat”), Regnerus pedig azt hangsúlyozta, hogy „de nem tekinthetünk el a homoszexuális párkapcsolatok nagyobb bomlékonyságától, mert az olyan erősen jellemző, és olyan nagy mértékben befolyásolja negatívan a homoszexuális párok által nevelt gyermekek életét” (amit az ellenfelei igyekeztek elhallgatni, figyelmen kívül hagyni)[88]. Emellett olyan is volt, ki azért kritizálta, mert nemcsak „tisztán homoszexuális”, hanem biszexuális szülőket is belevett a vizsgált mintába. Ez pedig azért is irreális kifogás, mert a gyermeket nevelő azonos nemű szülők nagy része biszexuális, tehát súlyos mulasztás lenne éppen őket nem vizsgálni[89].

Dr. Lisa Littman kutató orvost a transzszexuálisokkal kapcsolatos kutatásai eredménye miatt hallgattatták el 2018-ban.[90] Az eredményének és a körülötte folyó vitának a jobb megértéséhez szükséges egy kitérő a transzszexualitás fogalmát illetően. Először is érdemes megismerkedni az interszexuálisok kategóriájával.

Az interszexualitás olyan, genetikailag sérült állapotoknak (például Klinefelter-szindróma, androgén inszenzitivitási szindróma) az összefoglaló neve, amelyek többnyire kicsit, néha nagyon bizonytalanná teszik, hogy biológiailag milyen neműnek kellene tekinteni az egyént. Az interszexualitás szélsőséges esetei, amelyek biológiailag masszívan megalapozottak, rendkívül ritkák, több tízezer születés közül egy-egy kirívóan súlyos eset akad[91]. Magyarországon így például legfeljebb néhány száz olyan szerencsétlen élhet, aki joggal “azt sem tudja, fiú-e vagy lány”, miközben a homoszexuálisok száma – ha a más országokban mért arányok itt is érvényesülnek – 100-150 ezer lehet, a transzszexuálisoké pedig – bár elég bonyolult lehet a definíciójuk, és átfedésben van a homoszexuálisokkal – néhány tízezer lehet Magyarországon (külföldi arányokat a hazai népességre kivetítve). A transzszexuálisokat illetően tehát nem olyan elenyészően ritka jelenségről és parányi csoportról van szó, mint amilyen a súlyosabb helyzetű interszexuálisoké.

A transzszexuálisok olyan személyek, akik a biológiai nemükkel ellentétes nemhez tartozónak képzelik magukat, és eszerint igyekeznek élni. Természetesen itt is lehet olyan, mint a homoszexuálisoknál, aki ilyen hajlamot tapasztal magában, de azt nem éli ki, hanem párkapcsolat és nemi kapcsolat nélkül éli az életét.

Felmerülhet a kérdés, hogy nem lehet-e átfedés az interszexuálisok “biológiailag enyhébben zavart” típusai és a transszexuálisok között. A válasz az, hogy nem szükségszerűen. (Ugyanez a probléma felmerül a homoszexuálisokkal kapcsolatban is, és arra is ugyanez a válasz.) Ha valakinek genetikai okból a biológiai nemétől némileg eltérő a testi karaktere, attól ő még tud azonosulni a saját biológiai nemével, ha akar – persze főleg akkor akarhat, ha ehhez okos és gyengéd pszichológiai támogatást kap a környezetétől, a családjától.

Milyen problémákat érthetünk vajon az interszexualitás „enyhébb” esetein – és milyeneket a „súlyosabbakon”? Nos, ami a súlyosabb eseteket illeti, ilyen a fentebb már bemutatott teljes androgén inszenzitivitási szindróma, amely nagyon ritka (mintegy 100-300 genetikailag férfi személyt érinthet jelenleg Magyarországon) és nagyon súlyos genetikai rendellenesség. Hasonlóképpen nagyon ritka és nagyon súlyos a Kallmann-szindróma, amelyben szenvedők közül jelenleg mintegy 40 nő és 90 férfi élhet Magyarországon. Nekik genetikai sérülés folytán olyan sokféle bajuk van (rossz szaglás, hallás, látás, torz ajkak, fogak és gerinc és néha bizarr mozgás), hogy a nemi szerveik fejletlensége és a terméketlenség csak ezek kis részét teszik ki.

Az adrenális hiperplázia nevű rendellenesség már nem feltétlenül nagyon súlyos – ez ma Magyarországon mintegy 2000 embert érinthet (Rich 2016). Ennek számos különböző testi tünete lehet (például szokatlanul nagy csikló nőknél, szokatlanul kicsi hímvessző férfiaknál). Ugyancsak mérsékeltebben súlyos az enyhébb interszexualitás egyik fajtájaként az úgynevezett Klinefelter[92]-szindróma is, mely csak férfiakat érint – ez a gyakorisága alapján mintegy 5-15 ezer embernél fordulhat elő Magyarországon. („Az érintett fiúk általában meddők. Az arcszőrzet növekedése gyakran gyér és a mellek kicsit megnőhetnek.” Gyakori a „széles medence” is. Értelmi sérültség nem jellemző, az átlagosnál magasabb termet igen.)

Az utóbbi két állapot azért nevezhető „enyhének”, mert bár hátrányosan befolyásolja, gátolja, de nem teszi lehetetlenné azt, hogy aki ilyenben szenved, az a biológiai neme szerint éljen, biológiailag ellenkező nemű partnerrel összeházasodjon. Ezen esetek egy részében – bár nem mindig – közös gyermekeik is lehetnek.

Még inkább az „enyhe” esetek közé sorolható a mikropénisz, amely minden 200. férfit érint, vagyis Magyarországon 25.000 embert. (A „mikro” nem azt jelenti, hogy nem funkcionál, vagy nem alkalmas gyermeknemzésre, hanem csak azt, hogy szokatlanul kicsi.)

Mintegy 50.000 ember lehet Magyarországon, aki fiúként húgycsőhasadékkal (hypospadiasis) született. Ez annyit jelent, hogy a húgycsőnyílás nem a hímvessző végén van, hanem az alsó oldalán. Ez, persze, műtéttel kezelhető és szokták is kezelni. Bár megjegyzendő, hogy az USA-ban létezik fanatikus interszexuális politikai aktivisták egy csoportja, akik szerint az emberi jogok megsértése, ha ezt a szülők megműttetik a gyermeknél, mert a felnőtt korára kellene hagyni, hogy eldöntse, hogy ő ilyen akar-e maradni vagy nem… „Ha minden jól megy” / irónia /, akkor még elkezdik betiltani az ilyen műtéteket is…

Mint e cikkben már említettem, a túl alacsony tesztoszteronszint fiúknál egy olyan biológiai probléma lehet, ami (hipotetikusan) néha összefüggésben lehet a homoszexuális beállítottság kialakulásával. Az ilyen fiúknál késhet a nemi érés, kialakulhat terméketlenség, és alakulhat némileg „nőiesen” szelídre vagy passzívra a pszichés karakter. Ezek nem feltétlenül mind egyszerre jelentkeznek, hanem kinél ez, kinél az.  Ez megnehezítheti a jó beilleszkedést a fiú kortárscsoportba egyes esetekben (amint feltehetőleg a szokatlanul magas tesztoszteronszint talán lányok beilleszkedését is a maguk kortárscsoportjába). Viszont semmi oka nem látszik annak, hogy rendhagyó karakterű gyerekeknél, serdülőknél a hozzájuk adaptált nevelés vagy pszichológiai tanácsadás ne tudná megelőzni homo- vagy transzszexualitásnak a kialakulását. Inkább ezeknek a hiánya lehet az – meg feltehetőleg sok esetben kortársaik negatív hatása is – ami ahhoz vezethet. Ez elmondható mind a rendhagyó tesztoszteronszintről mind pedig az egyéb olyan problémákról (pl. Klinefelter-szindróma), amelyek nehezebbé teszik, de nem lehetetlenné azt, hogy valaki a saját biológiai nemével azonosulva éljen és az ellenkező nemmel sikeres párkapcsolatot alakítson kis és meg is házasodjon. Az ilyen enyhébben biológiailag zavart helyzetű személyek száma tehát Magyarországon néhány tízezer lehet. Ha ugyanakkor Magyarországon a transzszexuálisok száma 50 ezer körülire becsülhető (külföldi statisztikai adatokat Magyarországra kivetítve), akkor nem merülhet föl vajon joggal az a kérdés, hogy nem olyanok váltak-e főként transzszexuálissá (tehát magukat a biológiai nemükkel ellentétes neműnek képzelőkké), akiknek valamilyen enyhe interszexuális problémája volt? Nem lehetséges vajon, hogy az enyhe interszexuális problémával küszködők nem kaptak elég pszichés segítséget, és ezért váltak transzszexuálissá? Nos, ez elképzelhető. Ugyanakkor fontos tudatosítani, hogy az ilyen biológiai problémák, fejlődési rendellenességek sérülékenyebbé tehetnek pszichésen, de nem determinálnak ara senkit, hogy neki a saját biológiai nemével ellenkező nemű identitással „kelljen” élnie.

A transzszexualitás definíciója vajon az, hogy “ki-ki olyan nemű, amilyennek érzi magát”? Nem. A homoszexualitást hamisan normalizálni akaró homoszexualista mozgalomhoz hasonlóan kialakult egy vele összefonódó másik mozgalom is, amely a transzszexualitással akarja ugyanezt tenni. Ennek a résztvevői nem is transzszexuálisokról beszélnek, hanem „transzneműekről”. Ők állítják azt, hogy „ki-ki olyan nemű, amilyennek érzi magát”, és ezért például egy magát nőnek képzelő transzszexuális férfit ők „transznőnek” neveznek. A transzszexuális kifejezést nem is szabad használni szerintük, mert az arra utal, hogy ez egy beteg vagy legalábbis problémás szexuális identitás – holott nem erről van szó szerintük, hanem „mindenkinek alapvető emberi joga, hogy olyan neműnek definiálja magát”, amilyenhez éppen kedve van, ez tehát természetes dolog (transzneműség), nem pedig orvosi vagy pszichológiai kategória (transzszexualitás). És ebből a felfogásból fakad a két nemből „végtelenféle” nem kitalálása. Mert, ugye, az is természetes jog akkor már, hogy ki-ki megválaszthassa, egy adott napon éppen hány százalékban érzi magát nőnek vagy férfinak és milyen időközönként érzi magát inkább ennek vagy annak.

Ezért fontos, hogy ne hagyjuk magunkat becsapni, és ha ilyen jelenség vagy fogalom, szóba kerül, akkor ne a transznemű kifejezést (ami hazug, félrevezető), hanem a transzszexuális kifejezést (ami helyes, igaz) használjuk. (És a biológiailag férfire ne a transznő, hanem a transzszexuális férfi, a biológiailag nőre ne a transzférfi, hanem a transzszexuális nő kifejezéseket.) Mindenesetre a transzszexualitást normalizálni akarók (nevezzük őket transzszexualistáknak?) arra használják az interszexuálisok kategóriáját, hogy azzal mentegessék és igazolják a maguk hamis elvét.

A valóságban mindenki általában olyan neműnek érzi magát, amilyennek a környezete kiskorától kezdve természetesnek vélte, amilyenné a családja nevelte. Ha valami gond van a biológiai alapokkal, akkor is.

A szexuális életüket illetően a legtöbb transzszexuális valószínűleg gyakorlatilag homoszexuálisként él: vagyis például egy magát nőnek maszkírozó férfi partnere (a legtöbb esetben) egy olyan homoszexuális férfi lehet, akinek a számára „nem probléma”, hogy a másik férfi „nőnek” nevezi magát és igyekszik annak kinézni.

Amire Dr. Lisa Littman 2018-ban rájött, az az volt, hogy az utóbbi években serdülő lányok körében az USA-ban kezd egyfajta divattá válni, hogy magukat „transzfiúnak” nyilvánítsák és hormonkezelést és átoperálást kérjenek, akár a szüleik akarata ellenére is – és azzal összefüggésben terjed ez, hogy internetes fórumokon és csoportokban transzszexuális lányok („transzfiúk”) ezt propagálják a számukra (Littman 2018) a szüleik tudta nélkül.

A transzszexualisták mozgalma rögtön megvádolta Dr. Lisa Littmant azzal, hogy „az elfogult transzfób[93] szülők véleményét propagálja” ezzel az „áltudományos” eredménnyel, és sikerrel követelték az egyetemétől (az amerikai Brown Universitytől), hogy lépjen föl ellene a „transznemű fiatalok védelmében”. Az egyetem le is vette a Dr. Littman új szakcikkéről szóló híradást a honlapjáról, és helyette kitett ugyanoda egy dorgáló hangú szöveget arról, hogy „nem lehet ám csak úgy felelőtlenül bármit írogatni”.

A Dr. Littman kutatásában részt vevő szülők viszont egy petícióban[94] hívák föl a figyelmet arra, hogy a tanulmány adatai szerint a megkérdezett szülők zöme támogatta a homoszexuális és a transzszexuális kapcsolat házassággá nyilvánítását is, és a gyermekeik váratlanul fölmerült ötletéhez, igényéhez is a legtöbben támogatóan álltak hozzá: tehát jellemzően nem lehet őket negatív elfogultsággal vádolni. Ők is, amint Dr. Littman is azt hangsúlyozták, hogy hasznos az olyan kutatás, ami segít megérteni, hogy miért hoznak fiatalok váratlanul, különösebb előzmények nélkül tömegesen olyan radikális döntéseket, amelyeknek a hosszú távú következményei komolyak és visszafordíthatatlanok lehetnek.

Szélsőséges politikai mozgalom támadja a demokráciát és a társadalmat „a tudomány nevében”

Miről volt mindeddig szó? Láthattuk, hogy sikerült megtörni az amerikai pszichiáterek gerincét és politikai terrorral és csalással levetetni a homoszexualitást a betegségek listájáról (BNO). Láthattuk, hogy sikerült elterjeszteni a homofóbia tudományos alap nélküli fogalmát az „okvetetlenkedők” megbélyegzésére.

Láthattuk, hogy sikerült addig sulykolni a „biológiailag determinált, veleszületett” homoszexualitás tudományos alap nélküli, hamis koncepcióját, amíg ennek eredményeként végül a homoszexuális populációt „természetes kisebbségként” definiálta vagy annak tekintette számos alapvető jogszabály és bírósági döntés (például az EU Lisszaboni Szerződése, vagy az USA Legfelsőbb Bírósága 2015-ös döntése arról, hogy a homoszexuális párkapcsolat lehet „házasság”). Láthattuk, hogy bár ma már biztos tudományos kutatási eredmény mutatja, hogy nem genetikusan determinált a homoszexualitás, ezt az eredményt agyonhallgatják vagy valamilyen mellébeszéléssel elkenik.

Láthattuk, hogy alapelvvé tették azt, hogy „a tudomány lényege, hogy ne tudjon” a homoszexualitással kapcsolatban – legalábbis ma ez Nyugaton a „szakma” jellemző álláspontja a pszichológusoknál. Nem tudni, nem kutatni – erre való a homoszexualista pszichológusok szerint a tudomány.

Láthattuk, hogy miközben a homoszexuálisok helyreállító terápiája átlagosan ugyanolyan hatékony, mint a szenvedélybetegeké, ezt mégis, mint „nem hatékonyt” és „hiábavaló pszichés terhet okozót” igyekeznek, mind több sikerrel, lejáratni és betiltatni.

Láthattuk, hogy szisztematikus és rendszeres csalás folyt a homoszexuálisok által nevelt gyermekek szociológiai és pszichológiai kutatása terén – hogy azt a gyermekekre semleges vagy pozitív hatásúnak tüntessék fel, noha valójában negatív hatású – ha pedig valaki mégis „elő mert állni” valódi tudományos kutatással, azt igyekeztek lejáratni, agyonkritizálással „semlegesíteni”.

Majd a homoszexualitás nem létező – de alapdoktrínaként minden lehetséges helyen és módon hirdetett – biológiai determináltságát kiterjesztették a transzszexualitásra is, ahogyan az e területen „kellemetlen” kutatási eredménnyel előállók üldözését is.

A homoszexualitásról hazugságokat terjesztő arrogáns, erőszakos, totalitárius politikai mozgalom alakult ki mára – a homoszexualizmus[95]. Nem minden homoszexuális vesz részt ebben a homoszexualista mozgalomban, és sok heteroszexuális is részt vesz benne.

A fejlett országok baloldali és liberális pártjainak zöme – e mozgalom beléjük épülésének hatására – új „jogokat” produkál és abszolutizál. Csorbítani akarnak más alapjogokat, a szólás- és sajtószabadságot, a lelkiismereti és vallásszabadságot vagy a gyermekek jogát a családhoz.

Alapjaiban támadják a családjogot, a házasság intézményét és veszélyeztetik a gyermekeket, fiatalokat.

Új hullámként jelentkezik az utóbbi években a homoszexualizmus logikus folytatásaként a transzszexualitás normalizálása, majd ennek folytatásaként a nemi szerepek totális káoszának a kialakítása. A Harry Potter sorozat íróját, J. K. Rowlingot azért hurcolták meg nemrégiben, mert ő a homoszexualitás normalizálását még támogatta, de a transzszexualitásét már nem[96]. Jordan B. Peterson pszichiátert egy kanadai egyetemen vették körül őrjöngő gyűlölettel diákok és kollégái is, mert nyíltan kijelentette, hogy hülyeségnek tartja az angol nyelvbe kötelezően bevezetni azt a rengeteg fajta új személyes névmást, amit a transzszexualista mozgalmárok a nemi identitásuk árnyalatainak a kifejezésére kitaláltak.

Jellemző amúgy homoszexualistákra és transzszexualistákra a fogalmakkal való ravasz játék, új szavak álságos kiötlése és elterjesztése politikai fegyverként. Ilyen volt például magyarul a „másság” fogalma. Ilyen volt a homofóbia, majd a transzfóbia fogalmának kiötlése. Ilyen volt a bármilyen ellenérv vagy kritika „gyűlöletbeszédnek” (azaz irracionális és igazságtalan tettnek, sőt, utóbb már bűncselekménynek) nyilvánítása. Ilyen volt a rasszizmus fogalmának hazug, álságos kiterjesztése a homoszexualitás normális voltának a (jogos és helyes) elutasítására.

Talán érdemes még egy példát befejezésként bemutatni, ezúttal a transzszexualizmussal kapcsolatban. A kanadai Vancouver városában 2018-ban Robert Hooglandnek a 13 éves lányát az apja háta mögött egy pszichológus (bizonyos Wallace Wong) belemanipulált abba, hogy képzelje magát fiúnak. Tehát mesterségesen transzszexuálissá, illetve „transzneművé” tette. Mire az apja megtudta, már késő volt. Mikor kiderült, hogy tiltakozik ez ellen, a gyámügy elvette tőle a gyermekét. Majd az ügyész beperelte és egy bíró börtönbüntetésre ítélte az apát, amiért nem volt hajlandó a lányára, mint fiára tekinteni, sőt, a bírói tilalom ellenére nyilvánosan tiltakozni mert az egész ellen, ahelyett, hogy síri csöndben hallgatott volna róla[97].

Nincs megállás a perverziók normalizálására való törekvés új és még újabb hullámaiban. A fő gondolat e mögött az, hogy minden egyénnek joga van olyan nemi szerepet, szexuális orientációt megélnie, amilyenhez éppen kedve van. Reálisan előre látható, hogy a továbbiakban minden más erkölcsi törvény lebontása is sorra kerül majd e területen – lehet majd házasságot kötni robotokkal, tárgyakkal, állatokkal, vagy emberek tetszőleges csoportjaival. Ez abszurdnak és szörnyűnek hangozhat sokak számára – ma még. Még nem szoktattak minket hozzá “még ilyenekhez is”. A homoszexualitás hazug normalizálása csak az első lépés az őrület nyomulásában, és meg kell állítani őket, amíg nem késő.

Irodalomjegyzék

Alcoholics Anonymous. 2014 Membership Survey.

Alcoholics Anonymous World Services, Inc. (2001). Alcoholics Anonymous: The Story of How Many Thousands of Men and Women Have Recovered From Alcoholism.

Alekseyenko O, Waters P, Zhou H, Baum M (2007). Bilateral damage to the sexually dimorphic medial preoptic area/anterior hypothalamus of male ferrets causes a female-typical preference for and a hypothalamic Fos response to male body odors. Physiology & Behavior. 90 (2–3): 438–449.

Allen, M., Burrell, N. (1996) Comparing the Impact of Homosexual and Heterosexual Parents on Children: Meta-Analysis of Existing Research. Journal of Homosexuality. 32, 2:19-33.

The A. P. A. ruling on homosexuality. Dec 23, 1973, The New York Times. https://www.nytimes.com/1973/12/23/archives/the-issue-is-subtle-the-debate-still-on-the-apa-ruling-on.html

Baklinski, Pete: Ex-gay man: Homosexuality is just another human brokenness. Oct 20, 2014. https://www.lifesitenews.com/news/ex-gay-homosexuality-is-just-another-human-brokenness/

Balthazart J, Ball G (2007). Topography in the preoptic region: Differential regulation of appetitive and consummatory male sexual behaviors. Frontiers in Neuroendocrinology. 28 (4): 161–178.

Belcastro, Philip; Gramlish, Theresa; Nicholson, Thomas; Price, Jimmie; Wilson, Richard (1993) A Review of Data Based Studies Addressing the Affects of Homosexual Parenting on Children’s Sexual and Social Functioning. Journal of Divorce & Remarriage. 20(1/2) p. 105-122.

Bell, A., Weinberg, M. (1978) Homosexualities: A Study in Diversity Among Men and Women. NY: Simon & Schuster.

Cameron, Paul – Cameron, Kirk: A Comparative Forensic Study of Character and Harms to Children. 1998 Psychological Reports, p1155-1191.

Carr-Saunders, A. M.: World Population: Past Growth and Present Trends. 1936, Oxford: Clarendon Press.

Cohen, Richard A. 1993 Alfie’s Home. International Healing Foundation, Inc.

Cohen, Richard A. 2016 Coming Out Straight. Understanding Same-Sex Attraction. International Healing Foundation, Inc.

Colwell, Gary (1999). Turning the Tables with ‘Homophobia’. Journal of Applied Philosophy,16 (3): 207–222.

Cretella, Dr. Michelle: A story of a case from her practice. https://www.facebook.com/reaktorblog/videos/2260452000840080/

Doidge, Norman 2018 A változó agy. Budapest: Park kiadó.

Doll, Lynda S. – Dan Joy – Brad N. Bartholow – Janet S. Harrison – Gail Bolan – Linda E. Saltzman – Patricia M. Moss – John M. Douglas – Wanda Delgado: Self-reported childhood and adolescent sexual abuse among adult homosexual and bisexual men. in: Child Abuse and Neglect, 1992, 16: 855-864.

https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/0145213492900878

Eisenegger, C., Haushofer, J., Fehr, E.: The role of testosterone in social interaction. https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S1364661311000787

Erickson, W.D. et al.: Behavior Patterns of Child Molesters. in: Archives of Sexual Behavior 17 (1988): 83.

Faulkner, Anne H. – Kevin Cranston: Correlates of Same-Sex Sexual Behavior in a Random Sample of Massachusetts High School Students. American Journal of Public Health, 1988;88: 262-266.

https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC1508176/pdf/amjph00014-0090.pdf

Fergusson, David M. – L. John Horwood – Annette L. Beautrais: Is Sexual Orientation Related to Mental Health Problems and Suicidality in Young People? in: Archives of General Psychiatry. Oct 1999;56(10):876-880.

Friedman, R. (2014). Taking Aim at 12-Step Program. The New York Times.

Haldeman, D. C. (1994). The practice and ethics of sexual orientation conversion therapy. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 62, 221—227.

Ganna, Andrea et al.: Large-scale GWAS reveals insights into the genetic architecture of same-sex sexual behavior. in: Science, Aug 30, 2019.

https://science.sciencemag.org/content/365/6456/eaat7693

Ghandili, Mehrnoosh – Munakomi, Sunil: Neuroanatomy, Putamen. Stat Pearls Publishing, 2022.

Goleman, D: Agression in men: hormone levels are key. 07 17, 1990 The New York Times.

http://www.nytimes.com/1990/07/17/science/aggression-in-men-hormone-levels-are-a-key.html

Goode, Erich – Richard R. Troiden: Correlates and Accompaniments of Promiscuous Sex Among Male Homosexuals. in: Psychiatry Interpersonal and Biological Processes, 43(1):51-9·March 1980.

Green, R. et al. (1986) Lesbian mothers and their children: A comparison with solo parent heterosexual mothers and their children. Archives of Sexual Behavior. 15: 167.

Hamer, D. H.; Hu, S.; Magnuson, V. L.; Hu, N.; Pattatucci, A. M. L.: A Linkage Between DNA Markers on the X Chromosome and Male Sexual Orientation. Science, August 1, 1993.

Heritage, A. S. – Stumpf, W. E .– Sar, M – Grant, L. D.: Brainstem catecholamine neurons are target sites for sex steroid hormones. Science 1980 Mar 21;207(4437).

Hines. M: Prenatal endocrine influences on sexual orientation and on sexually differentiated childhood behavior. Frontiers in Neuroendocrinology 2011/2.

Hoeffer, B. (1981) Children’s acquisition of sex-role behavior in lesbian-mother families. American Journal of Orthopsychiatry. 51,3: 536.

Kaskutas, L.A. (2009). Alcoholics Anonymous Effectiveness: Faith Meets Science. Journal of Addictive Diseases, 28(2), 145–157.

Kelly, J. – Yeterian, J.: The Role of Mutual-Help Groups in Extending the Framework of Treatment. National Institute on Alcohol Abuse and Alcoholism.

Kirk, Dudley: Demographic Transition Theory. Population Studies 1996/3, Vol. 50, pp. 361-387.

Lamberg, Lynne: Gay Is Okay With APA—Forum Honors Landmark 1973 Events. in: Journal of the American Medical Association. 1998;280(6):497-499.

Lambert, Jonathan: No ‘gay gene’: Massive study homes in on genetic basis of human sexuality. 29 August, 2019, Nature. https://www.nature.com/articles/d41586-019-02585-6

Landry A.: La Révolution Démographique, Paris, 1934.

Littman, Lisa: Parent reports of adolescents and young adults perceived to show signs of a rapid onset of gender dysphoria. PLOS One, Aug 16, 2018.

https://journals.plos.org/plosone/article?id=10.1371/journal.pone.0202330

Lopez, Robert Oscar: I grew up with two moms: here’s the uncomfortable truth that nobody wants to hear. Aug 14, 2012.

https://www.lifesitenews.com/opinion/growing-up-with-two-moms-the-untold-story

Marks, Loren: Same Sex Parenting and Children‘s Outcomes: A Closer Examination of the American Psychological Association‘s Brief on Lesbian Parenting. Oct 3, 2011.

https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=1937762

Martinez, L. A., Petrulis, A.: The medial preoptic area is necessary for sexual odor preference, but not sexual solicitation, in female Syrian hamsters. Hormones and Behavior. 63 (April 2013) (4): 606–14.

McFadden, Dennis: Sexual Orientation and the Auditory System. Frontiers in Neuroendocinology, 2011 Apr; 32(2): 201-213.

Miller, J., Mucklow, B., Jacobsen, Bigner, J. (1980) Comparison of Family Relationships: Homosexual versus Heterosexual Women. Psychological Reports. 46:1127-1132.

Notestein, F. W. et al.: The Future Population of Europe and the Soviet Union: Population Projections, 1940-1970 (Geneva, 1944).

O’Donohue, William; Caselles, Christine (September 1993). Homophobia: Conceptual, definitional, and value issues. Journal of Psychopathology and Behavioral Assessment 15 (3): 177–195.

O’Leary, Dale: Response to the Vermont Psychiatric Association Amici Brief in the Vermont Marriage Case. 1999.

Paredes RG (July 2003). Medial preoptic area/anterior hypothalamus and sexual motivation. Scandinavian Journal of Psychology. 44 (3): 203–12.

Rault, Wilfried – Camille Lambert: Homosexuality and Bisexuality: Contributions of the EPIC survey. in: Population, Vol. 74, 2019/1-2., p. 167-186.

Regnerus, Mark: How different are the adult children of parents who have same-sex relationships? Findings from the new Family Structures Study. in: Social Science Research, 41: 752-770.

Regnerus, Mark – Moynihan, Carolyn: Mark Regnerus: Dignitarian of the Year. Dec 19, 2014.

https://mercatornet.com/mark_regnerus_dignitarian_of_the_year/17996/

Rehab Success Rates and Statistics.

https://americanaddictioncenters.org/rehab-guide/success-rates-and-statistics

Reinisch, June M. – Mortensen, Erik Lykke – Sanders, Stephanie A.: Prenatal Exposure to Progesterone Affects Sexual Orientation in Humans. Archives of Sexual Behavior 46, 1239–1249 (2017).

Rich, Alisa L. – Phipps, Laura M. – Tiwari, Sweta – Rudraraju, Hemanth – Dokpesi, Philip O.: The Increasing Prevalence in Intersex Variation from Toxicological Dysregulation in Fetal Reproductive Tissue Differentiation and Development by Endocrine-Disrupting Chemicals. Environmental Health Insights. September 8, 2016.

https://journals.sagepub.com/doi/full/10.4137/EHI.S39825

Saghir, M., Robins, E. (1973) Male and Female Homosexuality: A Comprehensive Investigation. Baltimore MD: Williams & Wilkins.

Sari M. van Anders et al. Effects of gendered behavior on testosterone in women and men, Proceedings of the National Academy of Sciences (2015).

Savic, I. – Lindström, P.: PET and MRI show differences in cerebral asymmetry and functional connectivity between homo- and heterosexual subjects. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America vol. 105, 2008.

https://www.pnas.org/content/105/27/9403.short

Smith, Kenneth T.: Homophobia: A Tentative Personality Profile. Psychological Reports 1971 December; 29(3) p. 1091-1094.

Spitzer, R.: Can Some Gay Men and Lesbians Change Their Sexual Orientation? 200 Participants Reporting a Change from Homosexual to Heterosexual Orientation, Archives of Sexual Behavior, October 2003, pp. 403-417.

Stacey, Judith – Biblarz, Timothy: (How) Does The Sexual Orientation Of Parents Matter? American Sociological Review 2001/2.

Swan, S. H. et al.: Prenatal phthalate exposure and reduced masculine play in boys. in: International Journal of Andrology 2010/2. Vol. 33, pp. 259-269.

https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2874619/

Tárkányi Ákos: A második demográfiai átmenet néhány főbb tényezője a fejlett világban és Magyarországon.  in: Demográfia 2008/4.

https://www.demografia.hu/kiadvanyokonline/index.php/demografia/article/view/536

Tárkányi Ákos: A párkapcsolatok sikerességének és sikertelenségének okai a 2009-es „Családi kapcsolatok” országos vizsgálat alapján. in: Európai Családtudományi Szemle 2015/1.

https://ecssz.eu/html/2015/ECSSZ_2015_2_szam.html

Thompson, W. S.: Population. American Journal of Sociology, 34 (1929), pp. 959-975

Útmutató a meleg, biszexuális, transznemű és gender-nonkonform kliensekkel folytatott pszichológiai munkához. 2016. Budapest: Magyar Pszichológiai Társaság.

http://mpt.hu/wp-content/uploads/2016/12/MPT_APATerapiasUtmutato.pdf

Yukako,I, Taiki, T, Robert, P B, Sakura, A, Toshikazu, H., Toshio, Y, Toko, K: Testosterone promotes either dominance or submissiveness in the Ultimatum Game depending on players’ social rank. Nature. Scientific Reports 7,5335 (2017).

https://www.nature.com/articles/s41598-017-05603-7#article-info

Votinov, Mikhail – Goerlich, Katharina S. – Puiu, Andrei A. – Smith, Elke – Nickl-Jockschat, Thomas – Derntl, Birgit – Habel, Ute: Brain structure changes associated with sexual orientation. Nature, Scientific Reports 11, Article number 5078, 03 March 2021.

https://www.nature.com/articles/s41598-021-84496-z

Wang, Min – Dong, Haohao – Zheng, Hui – Du, Xiaoxia –  Dong, Guang-Heng: Inhibitory neuromodulation of the putamen to the prefrontal cortex in Internet gaming disorder: How addiction impairs executive control. Journal of Behavioral Addictions, Vol. 9., 2020/2.

https://akjournals.com/view/journals/2006/9/2/article-p312.xml

Ward, I. L. – Weisz, J.: Differential effects on maternal stress on circulating levels of corticosterone, progesterone and testosterone in male and female rat fetuses and their mothers. Endocrinology 1984 May;114(5):1635-44.

Weinberg, George H. 1972 Society and the Healthy Homosexual. St. Martin’s Press.

What is the Success Rate of AA?

https://americanaddictioncenters.org/rehab-guide/12-step/whats-the-success-rate-of-aa

Zak, Paul J. et al.: Testosterone Administration Decreases Generosity in the Ultimatum Game. PLOS One 2009; 4(12).

https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2789942/

Lábjegyzet

[1] Lásd az irodalomjegyzékben: Ganna et al, 2019. (Valamint lásd még Lambert 2019.)

A cikk címe magyarul: A genom szintű összefüggések nagymintás kutatása betekintést nyújt az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatok genetikai hátterének összefüggésrendszerébe.

[2] A későbbiekben kitérünk a feromonok lehetséges szerepére a szexuális orientációval kapcsolatban.

Megjegyzésre érdemes még, hogy korábbi kutatási ikervizsgálatok segítségével is próbálták megtalálni a homoszexualitás esetleges genetikai hátterét. Ezek közül többel az volt a probléma, hogy nem feltétlenül egymástól elkülönítetten nevelt ikreket vizsgáltak, így a közös neveltetés és az egymásra való hatásuk teljesen eltorzíthatta az eredményeket. Másrészt pedig a fentebb idézett fontos és részletes kutatási eredmény a homoszexualitás – igen gyér és jóformán nem is létező – genetikai hátteréről arra utal, hogy kár tovább ebben az irányban keresgélni más, kevésbé hatékony módszerekkel. Így a régebbi ikervizsgálatokból kinyert bizonytalan részeredmények bemutatása a lehetséges genetikai háttért illetően jelen tanulmányban nem látszik indokoltnak.

Szintén említésre méltó, hogy egy három évtizeddel ezelőtti kutatás (Hamer 1993) az X kromoszóma egy Xq28 nevű részletét összefüggésbe hozta a férfi homoszexualitással. (Ezt az eredményt, mely nagy érdeklődést keltett, akkor úgy interpretálták, hogy „megtalálták a homoszexualitás génjét”.) Ez a legutóbbi, nagymintás kutatás (Ganna 2019) azonban nem talált ilyen kapcsolatot.

[3] Ganna 2019

[4] Hines 2019

[5] Vajon 500 párt megkérdezve, az 1000 emberből hány választotta magának a párját egy életre döntően azért, mert vonzotta a szaga?

[6] Paredes 2003, Alekseyenko 2006, Martinez 2013

[7] Balthazart 2007

[8] Goleman 1990, Eisenegger 2011

[9] Sari 2015, Yirka 2015

[10] Goleman 1990

[11] Yukako 2017, Zak 2009. https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2789942/

[12] Yukako 2017

[13] Bizonyos kutatási eredmények alapján úgy tűnik, hogy ha az anyaméhben valamiért az átlagosnál számottevően alacsonyabb a tesztoszteron szintje (például stressz miatt), az a születendő fiúgyermekek között a később homoszexuálissá válók valamivel magasabb arányával járhat együtt (Heritage 1980, Ward 1984, Ellis 1988). Ugyanakkor ez még tovább vizsgálandó kérdés, nem tekinthető végleges eredménynek. Egy kutatás eredményei arra látszottak utalni, hogy fiatal leszbikus hajlamú nőket magzati korukban abnormálisan magas szintű tesztoszteronhatás érhette (Mc Fadden 2011). A kismamáknak a várandósságuk alatt adott progeszteron kezelés is gyanúba került, mint amely talán megzavarhatja a magzataik hormonális fejlődését, és aztán emiatt valamiként később a szexuális orientációjuk is torzulhat (Reinisch 2017). Egyelőre nem tudjuk, hogy a tesztoszteron termelődését nem zavarhatja-e meg valamilyen születés utáni kémiai tényező is.

[14] Swan 2010

[15] Egyébként a „lányos fiúk” is „bejönnek” egyes lányoknak, ezért sem lenne igaza annak, aki ilyen következtetésre jut.

[16] Goleman 1990

[17] Érdekes probléma általánosságban is, hogy a férfiak és nők agya tipikusan mennyire különbözik és hogy ha és amennyiben különbözik (nyilván csak átlagosan, mert statisztikailag van átfedés), az vajon elsősorban a genetikai alapnak, vagy inkább a tipikus szociális szerepek megélésének köszönhető. Utóbbi azért elképzelhető, mert az agy működése plasztikus, alakítható.

[18] Ez az eredmény (Votinov 2021) pedig talán mutathat némi összefüggést az elsőként bemutatott nagymintás genetikai vizsgálat (Ganna 2019) eredményével – hiszen bármennyire jelentéktelen hatást találtak a kevés genetikai tényező között, amit találtak azok közül az egyik szerint „úgy tűnik, hogy akik genetikai alapon hajlamosabbak például élménykereső viselkedésre vagy szerfüggőségre, azok körében az átlagosnál gyakoribb a homoszexualitás”. (Az még kutatandó kérdés, hogy az élménykeresésre vagy az addikcióra való fokozott hajlam – amely a genetikai és az agykutatások eredményei alapján is felvethető hipotetikus tényezőként – vajon összefügghet-e esetleg a homoszexuális viselkedéssel, és ha igen, akkor okként vagy okozatként.)

[19] Az embereknek egy sokkal szélesebb körét jelentik azok, akiknek egyedi homoszexuális kapcsolat fordul elő az életében (társadalmanként és korszakonként változóan 5-10%), mint azok, akik egy adott időpontban rendszeres homoszexuális kapcsolatban élnek (0,5-1,5%) – lásd Rault 2019. Tehát elég sok olyan ember van, aki „kipróbálta a homoszexualitást, de neki nem jött be”, és láthatólag akadnak néha olyanok is, akiknek „bejön”.

Nem látszik indokoltnak úgy tekinteni a homoszexuálisokra, mint akik egy olyan szigorúan körülhatárolt parányi kisebbséget alkotnak, amibe kizárólag súlyos trauma miatt kerülnek be emberek. Egy ilyen koncepciót semmi nem bizonyít – ahogyan például az alkoholistáknál sem, akik jó párhuzamot jelentenek. Az alkoholizmusnak, illetve az iszákosoknak, mint népességnek sincs „szilárd határa”. És alkoholizmus kialakulásában is sokszor szerepet játszhatnak gyermekkori traumák is, de a serdülő- vagy felnőttkori egyéni rossz döntések is. Nem úgy történhet a homoszexualitás kialakulása, hogy valaki úgy dönt, hogy „én homoszexuális leszek”, hanem úgy, hogy valamiért kipróbálja és „bejön neki”: vagy a furcsa élmény, vagy a szubkultúra hangulata, vagy egy konkrét partner.

[20] Fergusson 1999

[21] Saghir, 1973; Bell, 1978; Miller, 1980

[22] Lásd erről a hivatkozott irodalomban: Cretella.

[23] Egy német írónő különös esete is mutathatja, hogy a családban betöltött nemi szerep milyen irányba hathat. Selma Engler 13 évesen elárvulva 15 éves korától, korán munkába állva, mintegy átvette az apja szerepét családfenntartóként, és 22 éves koráig jórészt ő tartotta el anyját, valamint 10 fiatalabb testvérét. (Boltoslányként, adminisztrátorként és könyvelőként dolgozott.) Úgy 25 éves kora körül pedig „azzal jött elő”, hogy ő „domináns, férfias leszbikus” („butch”). Hát igen, a családjában játszott szociális szerepnek megfelelően láthatta így magát („erős nő, aki magányosan áll helyt az általa vezetettek élén”, és aki így „kvázi-férfiként” és „kvázi-férjként” funkcionált). Lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/Selli_Engler

[24] Dean Bailey meggyógyult, volt homoszexuális az USA-ban: az életéről szóló cikket angolul lásd itt:

https://www.lifesitenews.com/news/ex-gay-homosexuality-is-just-another-human-brokenness

Magyarul pedig itt:

https://www.titkoshirek.info/447641409: Tudomány rovat, De mégis, hogyan alakul ki a homoszexualitás 1. című cikk. (E honlap a szerző honlapja.)

[25] Utóbbi helyzetet enyhítheti, ha a szülők válása viszonylag békésen zajlik, utána sem lesz köztük kifejezetten rossz a viszony, és ha sikerül békésen és jól működő „közös szülői felügyelet” jogi elrendezését kialakítaniuk a válás után. Persze az a legjobb, ha sikerül elkerülni a kapcsolatnak váláshoz vezető megromlását.

[26] Goode 1980

[27] Erickson 1988

[28] Doll 1992

[29] Magyar példa egy ilyen bűnös tanárra (bár ő „csak” heteroszexuális irányban csábított, de a vele azonos neműekre, a fiúkra is rossz hatással volt):

https://index.hu/kultur/2020/10/10/ruhamat_eldobtam_-_sipos_tanar_urral_a_szendroi_taborban/

[30] Dean Bailey életéről, mint már említettük, a „Mégis, hogyan alakul ki a homoszexualitás? 1.” című anyagban van részletesen szó egy ajánlott honlapon, a Tudomány részben.

[31] Cameron 1998

[32] Stacey 2001

[33] Lopez 2012

Magyarul lásd a titkoshirek.info honlap Tudomány rovatában a “Ha leszbikus anya nevelt, rosszabbak az esélyeid…” című cikket: https://www.titkoshirek.info/447641409.

[34] Amint jelen cikk bemutatja, a homoszexualitás normálissá nyilvánítására évtizedek óta irányulnak erőszakos politikai törekvések, amelyek főbb eszközei tudományos eredmények elhallgatása, hamis kutatási eredmények fabrikálása, az egyet nem értők rágalmazása, megfélemlítése. Ez egy politikai mozgalom, amelyet indokolt röviden homoszexualizmusnak nevezni.

[35] Lásd Útmutató 2016

[36] http://en.wikipedia.org/wiki/Stonewall_riots, http://en.wikipedia.org/wiki/Gay_Liberation_Front

[37] Lamberg 1998. Lásd még: https://en.wikipedia.org/wiki/Homosexuality_in_DSM

[38] APA 1973

[39] Pedig, amint láttuk, pontosan ez történt… A tudósok megfélemlítése és a tudományosság tönkre tétele, elrablása.

[40] E cikk szerzője nem akar politikai ötleteket adni a voyeuröknek.

[41] Az e döntéssel egyet nem értő amerikai pszichiáterek jelenleg a Szövetség a Terápia Szabad Megválasztásáért és a Tudomány Becsületességéért (Alliance for Therapeutic Choice and Scientific Integrity) nevű szervezetben tömörülnek, amelynek honlapján megtalálható sok, a média által eltitkolt, agyonhallgatott ismeret ebben a témában. Lásd itt: https://www.therapeuticchoice.com/

[42] https://en.wikipedia.org/wiki/Evelyn_Hooker

[43] Amint olvashatjuk a róla szóló Wikipedia szócikkben: tanulmányai hozzájárultak ahhoz, hogy az APA eltávolítsa a homoszexualitást a maga Rendellenességek Kézikönyvéből.

[44] Rault 2019

[45] Fergusson 1998, Doll 1992

[46] Tárkányi 2008

[47] Faulkner 1988

[48] O’Leary 1999

[49] A homoszexuális párkapcsolatok, illetve életmód negatív következményeit heteroszexuálisok is megtapasztalják: minél inkább megfelel a felfogásuk és viselkedésük a homoszexuálisok között jellemzőnek, vagyis, hogy terméketlen, hűtlen és bomlékony, annál inkább, jön a válás és a nemi betegségek, aztán a depresszió, az alkoholizmus és az öngyilkossági kísérletek (lásd erről például Tárkányi 2015).

[50] Spitzer esetéről bővebben lehet olvasni angolul itt: https://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Spitzer_(psychiatrist)

[51] Rault 2019

[52] Haldeman 1994

[53] Alcoholics 2014

[54] Kelly

[55] Rehab Success („Joseph A. Califano, Jr., former Secretary of Health, Education, and Welfare and founder of the National Center on Addiction and Substance Abuse: The therapeutic community claims a 30% success rate, but they only count people who complete the program.”)

[56] Alcoholics 2001; Kelly

[57] Szokásaink és beállítottságaink fokozatosan változtathatók – ez minden erkölcsi nevelésnek és minden pszichoterápiának is az alapja. E változási lehetőségek biológiai alapjait mutatja be igen érdekesen és részletesen Norman Doidge-nak A változó agy című könyve (lásd az irodalomjegyzékben), melynek témája a neuroplaszticitás, és az ezen alapuló terápiás lehetőségek. A homoszexuálisok esetében a terápia eredménye tipikusan az, hogy a korábban a szenvedélybetegségre emlékeztetően erős, megszokott beállítódás elgyengül, elhalványul annyira, hogy már nem jelent pszichés kényszert. Nem szűnik meg feltétlenül teljesen, de – jó esetben – annyira igen, hogy az egyén már képes szabadon dönteni arról, hogy enged neki, vagy figyelmen kívül hagyja. Ez egyénenként változó mértékben sikerül, ahogyan az is, hogy ki mennyire képes kiépíteni heteroszexuális beállítódást.

[58] Útmutató 2016

[59] A közelmúltban betiltották a homoszexuálisok helyreállító terápiáját például Norvégiában, Németországban és Izraelben, és e döntések indoklásaként is ilyen érvek hangzottak el az illetékes miniszterek részéről.

[60] O’Leary 1999

[61] A fentebb már említett Robert Oscar Lopezt két, egymással szexuális kapcsolatban élő nő nevelte föl (közülük az egyik az édesanyja). Ő ennek hatására biszexuálissá vált. Évekig tisztán homoszexuális kapcsolatokban élt, majd váltott, és élete második felét tartós heteroszexuális kapcsolatban élte le. A személyes véleménye a tapasztalatai alapján ez: „Konzervatív vagyok. Hogyan lettem az? … Különösen a “ne legyünk ítélkezők a szexualitással kapcsolatban” liberális fölfogása az, ami átkos hatású. Bronx homoszexuális világában élve eléggé sok AIDS-ben meghalt ember lakását takarítottam ahhoz, hogy megértsem, a szexuális kísértéseknek való ellenállás központi fontosságú szabály minden emberséges társadalom számára. A /szabados/ szex nemcsak olyan módon okozhat számunkra sérülést, kárt, hogy általa elkapunk fertőző betegségeket, hanem emellett úgy is, hogy minket valójában nem szerető emberekhez köt minket és tesz bennünket általuk sebezhetővé, valamint úgy is, hogy az elválás keserű fájdalmát kelti bennünk a minket elhagyó partnerek miatt, és végül úgy is, hogy tanácstalanságban hagy, kínos helyzetbe hoz minket azokat illetően, akiknek szüksége van ránk, de mi nem szeretjük őket, ezért szabadulni szeretnénk tőlük.” (Lásd Lopez 2012).

[62] Ganna 2019

[63] Rault 2019

[64] Regnerus 2012

[65] O’Leary 1999; Regnerus 2014

[66] Hoeffer 1981; Green 1986; Stacey 2001

[67] Belcastro 1993

[68] O’Leary 1999

[69] Cameron 1998

[70] O’Leary 1999

[71] A „család” fogalmának a párkapcsolatban élő homoszexuálisokra való ráerőltetése (pl. „szivárványcsaládok”, „a család az család”) is hazug és káros törekvés a homoszexualisták részéről, mert a homoszexuális beállítottságú személyek nemi identitása vagy kapcsolata káros lehet az általuk nevelt gyermekek számára, és hamis, torz példát mutat általában a fiataloknak is. A családjognak a gyermekek nemzésének és felnevelésének a biztonságos körülményeit kell mindenek előtt elősegítenie, tehát egészségtelen kapcsolat belerángatása ebbe a fogalomkörbe ellentétes a családjog céljával és veszélyes a társadalomra.

[72] Weinberg mindezt a Society and the Healthy Homosexual (Társadalom és az egészséges homoszexuális) című 1972-es könyvében írta le (Bullough 2002), lásd még erről:

https://en.wikipedia.org/wiki/George_Weinberg_(psychologist)

[73] Lásd erről angolul a következő forrást:

https://www.catholicnewsagency.com/news/victorias-conversion-therapy-bill-a-dramatic-overreach-of-the-state-52990  Magyarul pedig „A baloldal betiltja a kereszténységet és a zsidóságot Ausztráliában?” című cikket a titkoshirek.info honlap Hírek rovatában.

[74] Lásd erről az alábbi forrásokat:

https://www.facebook.com/page/593694810822277/search/?q=EU%20homof%C3%B3bi%C3%A1t

https://ec.europa.eu/commission/presscorner/detail/en/ip_21_6561

https://www.ilga-europe.org/resources/news/latest-news/commission-includes-lgbti-people-initiative-tackle-hate-crime-and-hate

https://ec.europa.eu/info/sites/default/files/1_4_178545_annex_eu_crimes_en.pdf

[75]Lásd erről a titkoshirek.info oldalon a Keresztényüldöző balliberálisok, homoszexualisták 1. és 2. cikkeket a Politika, jog rovatban.

[76] Lásd erről például itt: https://2022plusz.hu/2021/10/18/a-finn-fougyesz-a-bibliat-is-gyuloletkeltonek-tartja/

[77] Tudományos témát érintő cikkünk az utóbbi néhány bekezdésben tett egy kitérőt a politika világa felé. Ugyanis éppen azért kellett megírni ezt a cikket, mert agresszív és totalitárius politikai mozgalom eszközévé vált a tudományos tények manipulálása. Méghozzá olyané, amely a társadalmat, a közjót, az erkölcsi rendet és a demokráciát egyaránt alapjaiban fenyegeti, ahogyan a fiatalokat is, a családokat is. Ha egy ezt a témát tudományos szempontból megközelítő cikk ezekre a gyakorlati implikációkra is kitér néhány bekezdés erejéig, az egyáltalán nem indokolatlan. Hiszen a tudománynak és ezen belül a társadalomtudománynak is az az egyik lényeges célja, hogy (a valóságot a korábbinál világosabban megmutatva) pozitív hatást gyakoroljon a politikai, szakpolitikai döntéseket hozókra.

[78] Thompson már 1929-es cikkében rámutatott arra, hogy a kor fejlett országaiban a halandóság alacsony szintre csökkent, miközben a termékenység is lecsökkent, annyira, hogy már túl alacsony a népesség újratermeléséhez. És arra is, hogy van az országoknak egy másik csoportja, amelyben mind a halandóság, mind termékenység csökken oly módon, hogy mintegy 30-40 éves késéssel ezek az országok is az előbbiek csoportjába kerülnek, míg az országok egy harmadik, legnagyobb csoportjában még nem lehet mindezt tapasztalni (Thompson 1929). A francia Adolphe Landry hasonló következtetésre jutott művében (1934), hasonlóan írva le a Föld országainak e három csoportját, hozzá téve, hogy úgy néz ki, ez a folyamat ez egész Földön el fog terjedni és minden országot érinteni fog. Carr-Saunders könyvében (1936) szintén hosszan elemezte a „kis család” európai jelenségét, majd Notestein (1944) is Thompsonhoz és Landryhoz hasonló következtetésre jutott (kiemelve okként a városiasodás szerepét): az emberiség három ilyen csoportba osztható, ezek aránya pedig úgy változik, hogy emiatt az emberiség népességfejlődése lelassul, és meg is áll, vissza is fordul majd, először Európában. Az ő műve vált a leginkább ismertté, és ettől kezdve kezdtek mind többen az ezen szerzők által felismert folyamatról, mint „demográfiai átmenetről” beszélni – ennek különböző gazdasági, társadalmi és kulturális okairól összetett és egyre inkább kiszélesedő vita alakult ki a következő évtizedekben (Kirk 1996). (Megjegyzendő, hogy Notesteinnak igaza volt abban, hogy előre látta a termékenység világméretben túl alacsonyra csökkenésének a folyamatát, viszont gyorsabbnak gondolta a termékenység várható csökkenését, mint amilyen azután ténylegesen lett, ezért ő, Ehrlichhel ellentétben, alulbecsülte az emberiség várható népességnövekedését.)

[79] O’Leary 1999

[80] Stacey 2001

[81] Ez a tapasztalat arra látszik utalni, hogy homo- vagy biszexuális viselkedés is megnyilvánulhatott közöttük.

[82] Spitzer 2003

[83] Amint arról a helyreállító terápiáról szóló fejezetben már volt szó, az általa elért pozitív változás valóban sokszor csak részleges – és ahogyan egy gyógyult alkoholistát is állandóan fenyeget a visszaesés veszélye (amit végső soron el tud kerülni), úgy egy gyógyult volt homoszexuálist is. Valóban voltak olyanok, akik – szemben a változás lehetetlenségét hangoztató homoszexualistákkal – naivan azt hitték, hogy mindig 100%-os a pozitív változás. (Ez azonban nem tudományos állítás volt, és ilyent Dr. Spitzer sem állított.) Így járt egy, a homoszexuálisok között missziót végző protestáns evangéliumi keresztény szervezetnek az Exodus-nak a vezetője is. Maga is homoszexualitásból tért meg és gyógyult meg. De csak a „mindent vagy semmit” végleteiben tudott gondolkodni erről a kérdésről. Téves módon 100%-osnak hitte és hirdette a gyógyulását. Így amikor mégis visszaesett – amiről fel se tételezte, hogy esetleg megtörténhet – akkor hasonlóan téves következtetéssel a gyógyulását semmisnek, a helyreállító terápiát nulla hatékonyságúnak kiáltotta ki, és nyilvánosan mentegetőzött, amiért eddig abban a tévhitben élt, hogy „ebből meg lehet gyógyulni”. A vezetője botrányos elbukása után az Exodus szervezet beszüntette működését, helyét más hasonló keresztény szolgálatok vették át. A vezetője bukását és az esetének általa való hamis interpretálását pedig bizonyítékként szokták idézgetni a homoszexualisták avval a hamis állításukkal kapcsolatban, hogy „ebből nem lehet kigyógyulni”.

[84] Spitzer esetéről bővebben lehet olvasni angolul itt: https://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Spitzer_(psychiatrist)

[85] Regnerus 2012

[86] Megjegyzendő, hogy ezek a hamis, csaló kutatási eredmények máig is széles körben idézettek, míg Regnerus valóban reprezentatív kutatási eredménye agyonhallgatott, alig ismert – és ha egyáltalán szóba kerül valahol, akkor éppen a szélhámos áltudósok rágalmazzák azt „áltudománynak”. Lásd erről bővebben: O’Leary 1999; Marks 2011; Lopez, 2012; Regnerus 2014

[87] Ez emlékeztet arra, amikor pusztán ideológiai ellenszenvből összehoztak valaha egy kiadványt „100 szerző Einstein ellen” címmel. Amire Einstein azt mondta, hogy „ha igazuk lenne, egy is elég lenne”.

[88] Regnerus 2014

[89] Lopez 2012

[90]https://www.nbcnews.com/feature/nbc-out/brown-university-criticized-over-removal-transgender-study-n906741

[91] A szerző olvasott egy konkrét esetről (teljes androgén inszenzitivitási szindrómában szenvedett az illető), ahol orvosi vizsgálatra küldték a – női mellekkel rendelkező, női hangon beszélő, csecsemőkora óta női identitású, női nevű – tizenéves lányt (?), mert nem kezdett el menstruálni. Kiderült, hogy bár a nemi szervei kívülről teljesen nőiek, de belül csak egy csökevényes hüvelyszerűsége van, nincs méhe és petefészke, viszont van a hasüregében születése óta két heréje. Ezeket a szervezet genetikai okból nem érzékelte, és nem reagált a hatásukra, ugyanis ez ennek a szindrómának a lényege. Genetikailag férfi volt, vagy az lett volna, de a szervezete „vak és süket” volt erre. (Ezért nem alakult ki hímvesszője az anyaméhben való fejlődés során, és ezért nem indult el később a férfivá érés sem a pubertás idején.) Nagyon kényes és bonyolult kérdés, hogy mihez kezdjen az életével – és milyen neműnek tekintse magát – az, aki ilyen.

[92] Ejtsd klájnefeltör

[93] A homofóbia mintájára ugyanúgy minden tudományos vagy erkölcsi alap nélkül „természetszerűleg” bevezették ezt a fogalmat is, és a „homofób” után és gyakran ahelyett ma már nem egyszer ez az új „szitokszó”.

[94] https://www.ipetitions.com/petition/brown-university-and-plos-one-defend-academic

[95] A „homofóbia” fogalmát például, amint fentebb leírtam, két pszichiáter, Weinberg és Smith találták ki, tudományos alap nélkül, kifejezetten azzal a politikai céllal, hogy „őrültnek” állítsák be és így lejárassák azokat, akik a homoszexualitást perverziónak tartják. Látjuk, hogy ezt a szót azóta valóban ilyen politikai fegyverként használják sokan, a meghamisított „tudomány” nevében hazug módon mocskolódva, rágalmazva.

[96] https://24.hu/kultura/2020/06/08/j-k-rowlingot-mar-megint-transzfobiaval-vadoljak-mert-szerinte-aki-menstrual-az-no/

https://24.hu/kultura/2020/07/08/j-k-rowling-nyilt-level-szolasszabadsag-botrany/

https://hvg.hu/tudomany/20120705_online_velemenyszabadsag

[97] Lásd Robert Hooglandnek és egy transzszexualista pszichológus által tönkre tett lányának az ügyéről a következő forrásokat:

https://www.city-journal.org/canadian-father-jailed-for-speaking-out-about-trans-identifying-child

https://decisionmagazine.com/canadian-father-released-on-bail-after-arrest-for-speaking-out-about-daughters-transgender-treatments/

https://thevelvetchronicle.com/father-jailed-for-refusing-to-affirm-daughter-as-male/

https://skeptics.stackexchange.com/questions/50484/was-a-canadian-father-jailed-for-referring-to-his-trans-son-as-his-daughter