Nemi identitáskeresés – a család támogató szerepe

Az elmúlt egy év során több alkalommal is lehetőségem volt bepillantást nyerni összművészeti, könnyűzenei események kulisszái mögé. A legtöbb esetben öröm volt látni a COVID utáni időszak lelkes, ifjú művészeit, akik határtalan boldogsággal élték újra a találkozás örömét, az együtt muzsikálás friss élményeit. Minden nemzedék számára nehéz időszakon vagyunk túl, de talán az ifjúság számára volt az egyik legnagyobb megpróbáltatás a társak közelsége nélkül eltelt hosszú hónapok sora, az interneten, a közösségi tereken eltöltött, szemet, idegrendszert, érzelmeket egyarán megterhelő terminus. Így érthető volt az az áradó vidámság, amivel minden egyes új találkozás lehetőségét együtt megélték. Jó volt látni a felszabadult, csillogó szemű fiatalságba visszatért életerő megnyilvánulásait.

Volt azonban kivétel is a fentiek alól. Akadt olyan élményem, ami miatt úgy éreztem, hogy családosként érdemes lenne néhány mondattal hozzászólni az elmúlt egy évben, bizonyos körökben oly divatossá és népszerűvé vált trendhez.

Az év egyik könnyűzenei eseménye alkalmából egy helyen nagyobb számban gyűltek egybe az LMBTQ+ mozgalom nemzetközi képviselői a fiatal, 16-25 év közötti művészek, zenészek köréből. Az általuk felvállalt ideológiának erőteljes hangsúlyt adtak az extrém külsőségekkel, amelyek természetesen a művészeti élet hasonló gáláit figyelve önmagában nem okoztak meglepetést, hiszen ez minden időben és minden felbukkanó ideológia esetében, szerves részét képezi az önkifejezésnek.

Ami azonban kifejezetten érdekes volt, hogy ez a csoport hogyan, milyen módon viselkedett egy olyan heterogén közönség közegében, ahol nem csak a saját értékrendjüket felvállaló közösségi tagok jelentek meg, hanem tulajdonképpen nagy többségben voltak a láthatóan hagyományos családmodellben nevelkedett és hagyományos párkapcsolatot előnyben részesítő fiatalok és középkorúak. Az egyszerűség kedvéért nevezzük most ebben az írásban a két csoportot hagyományos és extrém csoportnak.

Nem arra gondolok, hogy a terem két oldalán állva különös tekintettel bámulta volna egymást a kifejezetten kulturális élményre vágyók e két csoportja. Szó nem volt arról, hogy akár kitörő lelkesedéssel, akár egymást utálkozva méregetően közelítsenek egymáshoz. De érezhető volt, hogy leplezett pillantásokkal, érdeklődve figyelték egymás reakcióit.

A hagyományos csoport tagjai próbáltak természetességet és elfogadást sugározni, egyetlen hangos megjegyzést nem lehetett hallani. Az extrém csoport tagjai pedig megpróbálták minél inkább hangsúlyozni, hogy ők mitől is különlegesek. Mozgással, beszéddel, széles gesztusokkal. Mivel az extrém csoport tagjai elsősorban a fellépők vagy meghívott művészek köréből kerültek ki, így többeknél a kíséretükben megjelentek a visszafogottan öltözködő, inkább a hagyományos közegbe illő menedzserek is. Akik viszont árgus szemekkel figyelték fiatal „támogatottjaik” minden lépését. Aki nem kellően adta át magát az extremitás megfelelő hőfokának, azokat finoman figyelmeztették, hogy nem hívja fel magára eléggé a figyelmet.

Abban a pillanatban azonban, ahogy egyesek, elszakadva az extrém csoporttól, néhány percre egyedül maradtak a hagyományos csoport tagjaival, érezhetően megváltozott a viselkedésük.

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor valami az én gondolkodásomban is egyértelművé vált. Magamat a hagyományos értékrendet követő csoport tagjai közé sorolnám. Katolikus, polgári neveltetésű emberként a mai napig egyértelműen minden pillanatban egy ilyen identitású családot építek én is magam körül. Az LMBTQ és egyéb genderideológia terjesztését, főleg a gyermekek és fiatalok körében egyáltalán nem támogatom, annak ellenére sem, hogy ebből a közegből is találhatóak néhányan az ismerőseim, sőt barátaim között.

Azonban azt láttam, folytatva az előbb abbahagyott gondolatot, hogy az extrém csoport egyes tagjai, amint egyedül maradtak a hagyományos csoport képviselőivel, pillanatok alatt elvesztették a lelkesedésüket. Egyre inkább a kényelmetlenség vett erőt rajtuk, feszengve figyelték, hogy mi fog történni, mennyire vizsgálják majd őket a különc ruhákban, az erőteljes sminkben, a kihívó kiegészítő jelmezben. Az volt az érzésem, hogy kezdték magukat elveszettnek érezni, mint akik nem is tudják miért vannak ott, még úgyis, hogy a „biztos támaszt nyújtó” menedzser ott volt mellettük. De ez a biztos támasz is azonnal ellép mellőlük, ha az érdeke úgy kívánja. A hagyományos csoport tagjai mindeközben egyetlen szóval, tekintettel sem éreztették velük, hogy nem fogadják el őket, hogy kívülállóak lennének. Hiszen miattuk, a művészetük miatt voltak ott.

Belegondolva a helyzetükbe, és látva a növekvő aggodalmat és bizonytalanságot a tekintetükben, megsajnáltam ezeket a fiatalokat, hiszen ugyanolyan nehéz helyzetben vannak mint más útkereső kortársaik, csak talán még inkább egyedül érezhetik magukat. Az jutott eszembe, hogy mi van akkor, ha ezt a bizonytalanságot élik át egyébként a teljes identitásukkal kapcsolatban. Mi van akkor, ha az általuk a saját közegükben tapasztalt stabil, biztosnak hitt elvek egy új közegbe kerülve megdőlni látszanak, mi történik akkor, ha erőt vesz rajtuk a saját önazonosságukba vetett bizonytalanság? Ha esetleg a környezet hatásának köszönhetően egy visszafordíthatatlan döntés eredményeként egy másik ember bőrébe bújva mégis csalódnak (lásd nemváltó műtétek)? És sorolhatnánk a kérdéseket, amelyek persze egy fiatal életében a felnőtté válás részét képezik akkor is, ha nem kifejezetten a nemi identitás kérdéseit boncolgatjuk csak és kizárólag. Hiszen nem erről szól mindez, ha egy kicsit jobban belegondolunk? Nem arra irányulnak ezek a kérdések és tekintetek, hogy ki is vagyok én valójában? A kamasz gyermek fejlődésére, önképére, önazonosságára vonatkozó kérdésáradat, ami néha hamarabb kezdődik az életkor szerint, mint a kamaszkor, néha elcsúszik időben és huszonévesen is bizonytalanságot szül a fiataljainkban.

És ezzel bizony meg is érkeztünk a család szerepéhez ebben a kontextusban is. Hogyan tudjuk segíteni a gyerekeinket saját maguk felfedezésében, saját maguk megtalálásában, egy hiteles és egész életükben védhető önkép elérésében? Az egyik egy stabil, minden időben értékálló értékrend felállítása, és az ahhoz való következetes ragaszkodás. Katolikus, keresztény családmodell esetén a hit, a Bibliában megfogalmazott egyértelmű erkölcsi rend adhat mindehhez megfelelő kiindulási pontot. De ugyancsak ez adhat erőt ahhoz is, ha a gyermekeinkben, a fiatalokban felmerülő, előbb felvetett kérdések megválaszolásában szeretnénk a számukra megbízható támogatást nyújtani. Mert erre van szükségük, a támogatásra. Nem a teljes bizonytalanságot adó ideológiák támogatására, hanem az ő személyük támogatására, hogy tudják, megértjük a problémáikat, értjük, hogy nehéz időszakon mennek keresztül, hogy lássák, mi nem ellenük vagyunk, hanem mellettük állunk. Nem utasítjuk el őket akkor sem, ha kétségeik merülnek fel saját magukkal kapcsolatban.

Azonban azt is látniuk kell, hogy a jövőjükbe vetett hitünk is stabil alapokon nyugszik, amit nem lehet minden kisebb-nagyobb szellő hatására elfújni, megváltoztatni, hanem fontos, például keresztény hitünk esetében, évezredes hagyományokkal bír. Mint a család intézménye. Fontos, hogy lássák, melyek az ideológiák, amelyek erősítik ennek a stabil háttérnek a létét, és melyek azok, amelyek veszélybe sodorják. Ezzel persze veszélybe sodorva a családból kiszakadt embereket, emberpalántákat is, akik majd állnak a tömegben és úgy érzik, hogy egyedül vannak, bizonytalanságban maradtak.

Számomra ebből a rövid jelenetből és az abból származó gondolatokból három fő tanulság adódott.

Az egyik, hogy az emberek megítélése helyett a legfontosabb a szeretet, amivel mindenki felé egyformán fordulnunk kell. Sosem tudhatjuk, hogy a másikban milyen érzelmek, tapasztalatok, nehézségek, szomorúságok, félelmek gyűltek össze az addigi élete során, amelyeknek a kifejezési formája is nagyon sokféle lehet, a feldolgozása pedig önmagában is komoly feladatot jelent. A másik a család, és a családban megélt szeretet és gondoskodás, amely példát mutathat, irányt adhat, ahová a mindenkori útkeresés során vissza lehet térni, ahol számíthatunk a megértésre, az építő kritikára és a védelmező ölelésre. A harmadik pedig az a hagyomány, amely sziklaszilárd alapként segít bennünket az első kettő minél tökéletesebb megvalósításában.

Nálam ezt a keresztény család kultúrája és hagyománya testesíti meg. Ebben hiszek.

Copyright © 2019 Családtudományi Szövetség